Nyár volna, éltető évszakom. Ha a nap uralná, éltető csillagom. De idén nem bízhatom életritmusomat a napra: ez egy nyíltan kukorica-párti nyár. Napfüggő lévén, nem állok azonos oldalon a kukoricával. Nyár van, esős, változékony: könnyű olvasmányok ideje. A netnapló mint műfaji probléma időjárási aspektusra is kifuttatható.

Nem szeretem a puszta megörökítést célzó műfajokat: kudarc van beléjük kalkulálva eleve. Gyerekként írtam naplót, onnan tudom. 16 évesen (túl a gyerekőszinteségen és a kamasz szellemi maszturbáció első heves korszakán), némi friss felnőttes fölényeskedéssel abbahagytam.
Kísért az örök Fülig Jimmy: "Most akkor elmondom, mitől gyütt nekem a naplóírás". A válasz most egyszerű: mert felkért a litera. A gyerekkori pedig - a korai grafomán tüneten túl - szórakozás volt, játék. Játék az idővel. Játszottam, mintha tíz év múlva volnék visszanéző, onnan, ahol mindez már múlt lesz. Bonyolult játék volt: a jövőbe előrelökve a jelent múlttá tenni. Past-in-the-Future. Kifejezett lelki haszonnal működött, ha az ember botrányos iskolai szereplésről készült otthon beszámolni. (Emlékszem a terápia szövegére is: Ó, hát mit fog ez a matek karó jelenteni tíz év múlva: semmit! Hogy nagydolgozat? Témazáró? Ki nem szarja le ezt már 23 évesen? Hát akkor? Na ugye.)
A játék 13-14 éves koromban tombolt igazán: tárgyakkal aggattam tele a napló lapjait, az egész köteg olyan lett, mint egy kövér rágcsáló, dagadt a kidomborodó fedőlapok között. Mindenfélét beletömtem, tárgyi üzeneteket egy flexibilis palackba. Volt abban rozsdás szög, mellette a felirattal: EZ AZ A SZÖG, amibe július 1-jén az udvaron beleléptem, IDÁIG szúródott a talpamba (nevezett helyen kis piros jel), de volt  benne könyvborító, hajfonat, textildarab, kis zacskó sivatagi homok, nyaklánc, gyufásdoboz, fénykép,  kiskutyaköröm, újságcikk. És sok-sokféle jegy: vonatjegy, mozijegy, buszjegy - még egy kórházi rendelő sorszáma is. Kész bazár volt a naplóm akkoriban.
Leveleket is tettem el, tíz évre előrelökve az időbe, szigorú kikötéssel zárolva őket, hogy pl. KINYITNI CSAK 1979. SZEPTEMBER 17-ÉN SZABAD! És kivártam. A kísérlet sikerült: borzalmas eredménnyel. Megpuhult állagú borítékokból dőlt elém egy halott gyerek élete, egy halotté, aki vagy lényegtelen, elszáradt részletekkel, vagy jól ismert, aktívan érzékeny pontokkal szolgál a saját életemet illetően. Nagy csalódás volt.
Mi más a naplóírás is, mint hasztalan kísérlet ugyanarra, amit minden fénykép és videó megcéloz, s ami csak a műalkotásnak sikerül. Már persze ha maga a fizikai hordozó meg nem semmisül. (Erről  ifjúkorunk egyik csúcs humora jut eszembe, a "fordított Ernesto", a Hemingway-idézet fonákja, miszerint a fasiszták-sztálinisták és más vérivó állatfajták képezte népes rassz, amióta őspéldányai nagy naiv örömmel megtapasztalták, azóta is azon az elven működik, hogy "az embert nem lehet legyőzni - de el lehet pusztítani". Fura fanyar humorunk volt, annyi szent.)
Megörökíteni - micsoda marha nagyképű szó. Aztán az érettségi találkozón az ember megnézi a szüreten készült keskenyfilmeket és kileli a hideg. "Hiszen ezek mind halottak!" - gondolja szederjes ajakkal remegve, és haza szeretne menni. A saját jelenébe. Ahol a szerelme, ahol az otthona, amiért annyit...  De talán ha a Kosztolányiék családi kisfilmjére gondolok, ahol Deziré a kertben írógépel, a dandy-tincset fújja a szél, s a Hattyú is előrohan… De nem. Én attól is hideglelést kaptam, annyira szerettem volna, ha kisétál a képből, de nehogy azért, mert akkora költő, hanem hogy - élhessen. A Millenárison a nagy magyarok kiállításán készületlenül bementem a telefonfülkébe, és a kagylóba Babits átmenet nélkül (úgy értem, nem is hallózott bele) csak elkezdte mondani az Esti kérdést. Akkor - ez egy napló, az őszinte személyesség műfaja - belebőgtem a telefonba. Átmenet nélkül. (Úgy értem, nem is hallóztam bele.) Majdnem a szívem szakadt meg, amiért ez itt csak egy hang, és Babits már nem lehet mögötte. Mondtam a hangnak, hogy Nagyon szeretem a Maga verseit, Mihály. Különösen azokat, amikben gyötri magát. Jó lenne, ha beszélhetnénk. Játszottam, mintha kicsit is létezhetett volna ettől.
Azért nem szeretem a megörökítést, mert szeretem a múltat. Vagyis dehogy a múltat! Hanem - éppúgy, mint azokat, akik élnek - azokat is, akik éltek. Egészen pontosan: azt az életet is, amit a múlt már felfalt. Esélyegyenlőtlenséget látok az időben való létezésben.