hirdetés

2008. április 27. - Gács Anna

Mondom, pár másodperc volt az egész, nem olyan „változtasd meg élted” típusú másodperc, csak egy kis fennakadás, egy kis „jé”, ami arra azért elég volt, hogy ennek az utolsó bejegyzésnek más irányt adjon (vagy egyáltalán irányt adjon?).
hirdetés

Elég rohadt nap, hajnaltól a megbetegedett gyereket ápolgattam, aztán este bementem a rádióba az elsőkönyvesekről beszélgetni. Nem tudtam eldönteni, hogy én húzok le a fesztiválról még egy bőrt vagy rólam húznak le még egy bőrt, mindenesetre az üres, sötét pagoda, ahol a szerkesztőt vártam, vigasztalan volt, steril és halott, se egy ember, se egy ottfelejtett újság vagy fél szendvics, csak egyetlen papírlap, amely a rovarirtással kapcsolatos teendőket ismertette hivatalnoki szigorral. Egy jó óra múlva újra otthon voltam, 11-re sikerült Mikit elaltatni.
     Mielőtt nekikezdtem ennek az utolsó naplóbejegyzésnek, kicsit szomorúan, kicsit megkönnyebbülve, kicsit tanácstalanul, rámentem a literára, és ott megtaláltam először a tegnapi beszélgetésről szóló, rám nézve nem éppen hízelgő beszámolót, aztán két meghatóan, de kicsit azért zavarba ejtően kedves kommentet két korábbi naplóm alatt, és hirtelen olyan gyomorba markolóan, olyan szédítően éltem át ennek az egésznek a kiszolgáltatottságát, ahogy nem sokszor. Talán a miatt is, mert most már tényleg az ájulás szélén vagyok a fáradtságtól, az idegrendszerem különösen készségesnek bizonyult a hullámvasutazásra. Csak egy pár másodperc volt az egész, amíg a hosszú évek alatt edzett védőpajzsomat magam elé nem kaptam, hogy hárítson rosszat is, jót is. És én még mindig milyen keveset tudhatok erről, mondjuk az írókhoz képest, vagy a színészekhez képest. Ráadásul, valljuk be, kritikát írni csakis úgy lehet, ha az ember még azt a tudását is a háttérbe tolja, amit ezen a téren tapasztalatból vagy a képzelőereje segítségével birtokol. De ha nem így volna, ha minden kritika a túlfinomult tapintat és a bölcs, előrelátó szeretet jegyében foganna (uramisten, de unalmas volna, de hát most nem erről beszélek), az se változtatna semmit azon, hogy úgyis mindig kínos, amit írnak az emberről: mert vagy bántóan kevés, vagy gyanúsan sok; vagy (mindig) félreértésen alapul (és ezért rossz vagy ezért jó); vagy mert átlátszóak a személyes motívumai, vagy mert nincs személyes viszonya hozzá; vagy mert túlságosan benne van, aki írja, ebben az egészben, vagy mert nincs benne, úgyhogy nem is értheti és a többi és a többi. És akkor ott van az, hogy nem írnak.
     Mondom, pár másodperc volt az egész, nem olyan „változtasd meg élted” típusú másodperc, csak egy kis fennakadás, egy kis „jé”, ami arra azért elég volt, hogy ennek az utolsó bejegyzésnek más irányt adjon (vagy egyáltalán irányt adjon?). 
     Vicces, hogy még egy ilyen formátlan műfaj is, mint a webes napló, milyen erővel csábít arra, hogy valami lezárást produkáljon az ember, valami kereket próbáljon csinálni az egyenesből (vaskarikát a fából). Mostanában sokat olvastam erről, hogy a történetszerkesztési kényszer mennyire meghatározza a gondolkodásunkat, és most magamon is látom: csöpög a melankólia, csikorog az önreflexió. Mintha a holnap már egy új korszak kezdete volna, és mintha az ember azt próbálná elhitetni a közönségével, hogy történjen ebben az új korszakban bármi, az már nem lehet ennyire jelentőségteljes, mert nem az ő olvasói tekintetük előtt zajlik majd. Szóval ez is csak hízelgés. Valójában pedig egyszerűen megint csak hétfő lesz, aztán kedd – hadd ne részletezzem. 

Gács Anna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.