„Életpályám csúcsa az volt, amikor Hitler tombolva ordította a nevemet, a magyar Nemzeti Színház pedig színre vitt egy darabot, amelynek a főszereplője egy áruló volt, aki engem személyesített meg.” – írja Szent-Györgyi Albert, kinek eszméit a magyar felsőoktatással kapcsolatban még mindig túl álmodozónak tartják. Kiváló latinos barátommal, Erasmussal sétáltam a bölcsészkar körül, mikor azt mondta, hogy „Tudod, Tibor, kétféle professzor és felfogás ütközik itt, a porosz és az angolszász. A poroszok akarnak téged folyton kirúgni, az angolszászok meg alighanem sejtik, hogy nem vagy teljesen hülye. De azért ne bízd el magad, nincsenek erről meggyőződve, egyszerűen csak úriemberek.” – S a százszor meggyilkolt magyar oktatás valóban ebben tesped. Ebben a kettősségben. Amikor odakerültem Szegedre, fontos volt számomra, hogy József Attila és Radnóti is idejárt. Most hogy lassan véget ér az egyetem, inkább Szent-Györgyit olvasok, s az ő életén és vállalásán tűnődöm. Így volt ez azon a reggelen is, amikor (tekintettel a nőnapra) nem tudtam a bolt előtt ücsörgő virágárus néninél a háromszáz forintos virágot, ahogy szoktam, százra vagy legalább százötvenre alkudni. Tekintettel a nőnapra, a Magyar Rádió az idegengyűlöletről tartott kis reggeli hurrát. Teáztam, és fogtam a fejem. Hogy így fogy a nép, meg hogy úgy kéne szaporodni. Erre Lydia azt mondta szerényen, hogy ő nem bánná, ha csak nyolc millió magyarországi magyar lenne, de azok legalább normálisak volnának. Erre a szigorra csak nők képesek. Aztán a rádióműsorban rátérnek arra, hogy Belgiumban az arabok nem hajlandóak a Belga étrendet követni, hanem saját ételeiket eszik, saját ünnepeik vannak, sőt, saját életük. Felháborító! Ezt mondják a betelefonálók. A műsorvezető hozzáteszi, hogy „Rómában viselkedj rómaiul.” – bármit is jelentsen ez a vészjósló mondat. Ezek szerint az araboknak belga csokit és sört kéne naphosszat majszolni a karácsonyfa alant? Ha az ember elmegy Egyiptomba, akkor a helyiek elkészítik azt az ételt, amit szeretne, sokszor olyan ételekhez is hozzányúlva, melyet vallási meggyőződésük tilt. A rádióműsorban aztán szóba kerül az az „egymillió keleti” – akiket betelepítenének „állítólag”. Míg a hétköznapi rasszizmus különböző rejtett, vagy kevésbé rejtett formái feltörnek a nagy magyar tudatalattiból, addig azon tűnődöm, hogy vajon az indiaiakat, vagy esetleg japánokat, ne adj’ isten tibetieket Dalai Lámástul, hoznának a nagy magyar pusztára. Eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne egy buddhista központ egymillió hívővel valahol Szolnok és Szeged között? Elég jól hangzik. Aztán már Aradon, a Jelen Házban beszélgetünk a szerkesztőkkel, s ők mondják kissé jogos sértődöttséggel, hogy az „egymillió keleti” az persze kéne az anyaországiaknak, mi meg nem kellettünk. Hát igen, mondom, megoldatlan, kibeszéletlen ez az egész. Egyrészt mi azt sem értettük, hogy mért van ebből népszavazás, másrészt meg súlyos ára lett ennek a gonosz játéknak. Nézzétek, mondom, ez a Magyarország már nem az, amihez ti oly szívesen tartoznátok. Az már csak néhány ember fejében és tetteiben van. Itt, ebben a házban, ahol az Irodalmi Jelen is, no meg a Nyugati Jelen (a szórványmagyarság összetartó lapja) születik, éppen úgy otthon vagyok, mint Pannonhalmán, Zsennyében, Badacsonyban, Szegeden. Ahogy az a Kispál nótában van: „Ez is Magyarország / Arany a szegélye / Beteg a királya / De boldog a népe” – ezt hallgattuk miközben jöttünk át a már nem létező (!) határon, és arról beszélgettünk, hogy augusztus huszadikát a jóisten, október huszonharmadikát a magyarok verték szét. Tehát nem lehetne-e, hogy március tizenötödikén piknikezzenek a népek? Kis fonott kosarakba borocskát rejtsenek, szendvicset meg illatos dohányt, és kimenjenek a Pilisbe vagy akárhová, szerelmet valljanak, és a gyerekkel játszanak. De Balázska, az mondja, hogy „Ááá! Piknikezni bármelyik hétvégén lehet, na de szétverni Budapestet!” - s nem kevés iróniával hozzáteszi: „Gyere te is! Viszünk köveket, meg kiabáljuk, hogy monnyon leee, meg most mesterlövészek sem lesznek a tetőn, ja, és lesz szám a rendőrökön, úgyhogy talán nem csapkodnak meg viperával…” – Miért is? Mit is? Kik? Ezen azért el lehetne tűnődni, de én inkább Magdival tervezem az Irodalmi Jelen következő számát, megtudom, hogy barátom ma vette kézbe Monte Carloban az első általam tervezett arculattal jelentkező, megújult IJ-t, s hogy állítólag tetszett neki. Ez az egyik legfontosabb visszajelzés számomra, vannak, akiknek túl csicsás, vannak akik megsértődtek azon, hogy lesilányoztam a korábbi kinézetet, de arról, amit Hatvany Lajos „Irodalompolitika” című esszéje kapcsán írtam, még egyetlen érdemleges válasz, vagy gondolat nem jött. Pedig a lap egyre erősebb és egyre több. Néhány irodalmi lapot a kezébe vesz az ember, s minimum öngyilkossági hajlama támad, ha nem rögtön Paksra siet, elintézni az egész telihugyozott katlant. Csakhogy nekünk ez virágoskert, völgy, melyben az anyanyelv él és dobog, ahogy a Nyugati Jelen fejlécén írva vagyon: „Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk / és forró, mint forrongó szellemünk!”

          Hajnalban kelek, Lydia és Balázska még alszik, elfáradhattak a varázsgömbtől, melyet egész éjjel bámultunk, keresve benne a jövő útjai közül egy aránylag békéset, toleránst, elfogadót, sajátot, szépet. Vagy csak egyszerűen játszottunk a kis elektromos izékkel? Mini, a nagyon kedves takarítónő, gyógyteát önt nékem, Jámbor Gyulát elkísérem dohányozni, s közben azt mutatja „Nézd, Tibor az élet itt a kövek között is utat tör, pedig az ember még rá is lép! Vagy ott, a szomszéd háztetején…” – Aztán Zoltánra gondolok, arra, hogy egy ilyen vállalkozásnak, mint az Irodalmi Jelen előbb-utóbb igenis sikeresnek kell lennie, észre kell, hogy vegyék, sőt: immáron nem tekinthetnek el mellette, senki nem mondhatja, hogy „egy jelentéktelen aradi lap”. A történet innentől véresen komollyá lett. Habár Egerbe születtem, Győrben nevelkedtem, a nyugati határszélen és Szegeden tanultam, „határontúli” vagyok egy olyan európai országban, ahol nincsenek határok. Én magam nyilvánítom magam azzá, mert itt találok olyan helyeket, mint a Jelen Ház. Talán megúszom, hogy eljöjjön életemnek majd az a csúcspontja, amikor ezért egy politikus ordítva üvöltse a nevem, s a magyar Nemzeti Színházban előadott darabban az áruló engem figurázzon, de ebben ma sajnos egyáltalán nem vagyok biztos. Olyan helyek, s olyan hely-emberek kellenek, mint a Jelen Ház, s mint Böszörményi Zoltán. Vagy egészen más megoldások, mégis az alapeszmében hasonlók, mint Déva, s a gyerekeket felkaroló Böjte Csaba, akihez Aradról utaztunk tovább.