Erők határán

Nagyon sűrű hét áll mögöttem. A Könyvhét nappalait dedikálások, riportok, fellépések zsúfolták agyon – és ma, az utolsó nap a kötetbemutató. A friss kötet, ez a mezítlábra vett sarujában tétován lépő farmernadrágos csaj a piros lábkörmeivel, A sorsvadász lök, pörget, visz előre a visszfényes vizes utcakövön. Jó, nagyon jó ez a gyors mozgás, jó, amire kényszerít.
Ez az új kötet, ahogy megjelent – nem: ahogy elkezdtem nyilvánosan beszélni róla, az első pillanattól önmaga hántja le magáról és rólam az újabb héjakat. Hihetetlen: egyetlen napra nem állt meg ott, ahová tettem, nem maradt meg egy percig sem önmagának, azonnal több lett. Újabb irányok jelölője, a továbbgondolás tárgya és eszköze. Élő darab, és én – hisz annyi halál van benne – örülök, hogy az.

Ezen az elmúlt héten is, mint mostanában szokott, minden, ami történt – a könyvheti nyüzsgés éppúgy, mint a kötet körüli gondolkodás – átömlött az éjszaka tereibe is. Már hónapok óta két életet élek: a nappali menet után a sötétség elhozza az éjszakai saját időt, ami most sokkal súlyosabb, de gazdagabb is, mint általában. Olyan, mint amilyen csak a legelső komoly tudások megszerzése idején volt.
A virrasztás ideje ez még, akárhogy is. Az éjszakákat nagy együtt-ücsörgések, beszélgetések töltik meg – vagy néma hajnalvárások az erkélyen, egyedül, azaz együtt a gyorsan fakuló csillagokkal. Fájdalom és elnyugodás, a halottal való belső együttlét nagyon gazdag órái itthon – odakinn meg az az új, közelebbről meg nem határozható friss, éles, de jó, nagyon jó érzés. Ez a jó nem ismerős és nem ismeretlen: nem volt még ilyen, de tudom, mi ez. Ráismerek, mint idegen városokban az emberi élet helyi jellegükben is pontosan beazonosítható részleteire. Korábban sosem látott dimenziókban is ráismer az ember a maga életére.
A látszólag ellentmondó, látszólag végletes dimenziók ideje ez: gyász és élet – élet és gyász,  élet és halál együtt, egészen együtt, erősen együtt. De hol itt az ellentmondás: hiszen csak leszálltam az egyszeri, megismételhetetlen lét tudatos keretébe. Ariel légi szellem elfoglalta a Mari nevű nő kereteit. Leszálltam az anyagba és a személyiségbe, az időbe, a múló időbe: a múlandóság konkrétan zajló folyamatába.
Meghatározó most minden új, ami történik velem, igen éles fénybe kerül, duplán átélt tapasztalássá lesz minden új, ami most ér – és most több új ér, mint általában, köztük nagyon fontosak, olyanok, amik akkor is nagyon fontosak volnának, ha nem most érnének.

Rengeteg füstöt szívok magamba így, kocsmákét és az alattam húzódó benzingőzös utcáét, végigrótt körutakét és  telicigarettázott lakásokét – de a tüdőm megváltozott: engedi. Komolyan veszem ezt az engedményt. Jelentősége van. Ahogy annak a rendkívüli energiának is, ami a súlyos és gazdag nappalok és az azokat váltó gazdag és súlyos éjszakák átéléséhez a rendelkezésemre áll: a forrása – nem tudom, mi az – kiapadhatatlannak látszik. Nagyon rég volt ennyire mindegy – csak a legelső komoly tudások megszerzése idején –, hogy hol töltök egész napokat-éjeket, hol ülök, miféle kis széken kuporogva, milyen levegőjű helyen. Jó ez az epikus egyszerűség a körülményekben. Az igazi kaland a fejben, a zsigerekben és a ... na, hogy mondjam? – a lélekben, igen, úgyse lesz jobb szó, a lélekben zajlik. Az éjszaka dzsungelében, akár a sürejét járva az új vadakkal, akár a magam barlangja előtt elnyúlva, megint lényeges agy- és test- és lélekesemények zajlanak. Új  tudás – a halál új tudás nekem, soha nem ismertem szemtől szembe az arcát, hát most belenéztem, mert nem akartam odaadni neki, akit elvitt. Új kívánás – ezt nem gondoltam volna. Soha, soha el nem képzeltem volna, hogy a test a megsemmisülés közelében erős új eleven életre kel. S a lélek, vagy mi – az, amit így nevezek, miféle újjal lepett meg? Új szeretet? Nem, ez nem új, ez ugyanaz a régi, csak sokkal több lett.

Beszélnem kéne Farkasról. Nem írni, beszélni. Valakinek. Nem fülbeönteni, beszélni.  Valakinek, aki érti. Sokat. Az utolsó hónapokról. A betegség két és fél évéről. A sorsdöntőnek titulált fordulatokról. Hogy akkor ott azt miért nem... Vagy amikor az történt, miért úgy... Hogy mást kellett volna-e mondani... Vagy valóban hagyni kellett-e... De még ez se, még ilyen oksági dolgok se, csak a sok apróság, az élete ezer sajátja, az ő földi leltára... Csak annyit, ahogy egyik fontos új barát mondta, hogy milyen kedves volt a mosolya. A régi szép napokról. Mert azok, éppen úgy, mint a későbbi rosszak: érvényesek.
Voltak. Ez az érvényük. Voltak, ettől kincsek. Aminthogy éppen annyira érvényes a tiszta okossága, a humora és a szeretete, amivel élt, mint a félelme és a fájdalma, amiben. Éppen olyan érvényes az a tanúskodó, szelíd, de kíméletlen átlátás, amivel megajándékozta az őt kísérőket, mint a kötés volt a frissen műtött seben. Éppen olyan érvényes a legszebb óra, mint az utolsó óra.
De ezt még csak tudom. Ezt még nem élem.
Ki kéne nyitni a kincsesládát. Igen. Ki is fogom. De nem ma. Várok és fájok. Sírok és várok. Talán holnap.

És beszélni kéne az új vadakról. Mert fontos vadak vannak, kétségtelen – régen találkoztam már kulcsszerűen fontos új emberrel, s most igen.