A VIDÉKRŐL, ÖSSZEFÜGGÉSEIBEN

Múlt hajnalban előbukkant a forgófotelos asztalnál a város kontra vidék polémia. Az én életembe, anélkül, hogy bármi provincialitást képes lennék elviselni, tényleg alaposan belekavarodott a vidék. Jó, tényleg itt az ideje komolyabban utánagondolni, vajon mi ez. Mennyivel több ez, mint nosztalgia a gyerekkori falusi nyarak után. Mennyivel több ez, mint önmaga. Vázoljunk fel egy szituációt és tekintsünk bele.

Nem régebbi a kép: 2002-t írtunk. Itt fogok élni, gyakoroltam magamban. A költözés után kiderült, hogy itt ihatatlan a víz, ami a vezetékből folyik. Óóó, sírták a menyecskék a szekrénysorból kiemelt ágynemű fölött, hát ezt adjam én a gyereknek inni, még a mosott ruha is besárgul tőle! Ááá, kárálták legyintve az öregasszonyok, mit kell annyit finnyáskodni: forraljad fel, aztán rendbevan. Az emberek a kútra jártak ivóvízért, minden nap órákat cseverésztek az ártézinál, a sokféle kanna, dézsa, vödör, lavór, tartály akkor is szép türelmesen állt ott, ha a hozzájuk tartozó tucatnyi ember már a szemközti kocsmában oltotta a szomját. Végül is a szesz, az iható.
 A nyáron még csak passzióból töltöttem itt az időmet, de ősszel még egyszer lecsuktam sokat látott szemeim és megálmodtam az életem, úgy, hogy ezúttal nem óhajtottam másban kompromisszumot kötni, csak az ilyen materiális dolgokban, mint a víz. Hiszen épp ez az, a materiális dolgok: az ilyen elfektetett, bakfiskorszagú álmokból a valóság már kegyetlenül kiveszi a maga kamatos kamatját, a maradékból meg csak erre futotta.
 Hanem a szerényebb változatban mégiscsak minden álmom megvalósulni látszott: itt állok épp megfelelő időben egy úgynevezett kivonulásra, ifjú szerelmemmel, a gyerekkorom óta formázgatott parasztháztéma egy valós verziójában, ahol én végre csak írni fogok. Ahogy elnéztem, társadalmi feladatom is annyi akad itt, amennyit csak elbírok. A fiú szintén derűsen tekinthetett a jövőbe: megtalálta azt az erős asszonyt, akinek úgy élhet a hátterében, hogy rátámaszthatja kényes kis igényeit.
 És szinte varázsszóra, a kép össze is állt. De a varázsige valahogy elzavarodott, mert minden álmunk eleve megrontva teljesült. Romlásunk, ami az első beszélgetéssel kezdődött az együttélésről, most az én ideköltözésemmel fog teljessé válni. Közös megegyezéssel született csalás – ilyesmire akár hosszú, jól működő életek is épülhetnek, és épülnek is, mióta a világ világ, számolatlanul. Most már majd a miénk is.

Íme, a csoda, gondoltam, ez az országutat közrefogó két házsor s az egyik mögött a vízpart. A kiköltözés másnapján ültem a verandán, még semmi nem késő, kiabált bennem valami józan hang, nem az enyém, tán az anyámé, vagy inkább a könyvelőmé, vagy a kettejüké duettben, még semmi nem végleges, papírok nincsenek, visszacsinálhatod az egészet.
 De én nem így láttam a helyzetemet. Szarkazmusom ellenére diadalmas honfoglaló érzéssel ültem a lépcső tetején, mint aki megérdemli most már, hogy győzedelmeskedjék, ha ilyen hosszú utat tett meg idáig, és tényleg: két röpke hét alatt egy szakítás, aztán egy gyors újélet-terv, egy kiköltözködés, egy nagy baráti vacsora...
 Ez afféle bemutató összejövetel volt. Amikor már mind ott ültünk az asztalnál a – leginkább egy csokor pohárra emlékeztető – csillár alatt, belevágtam a bemutatásba. Csillogó szemű monológomban állazán és stílusosan, sok-sok öniróniával beszéltem a minden egyéb szempontot űberolni képes szerelemről, meg arról, hogy követni kell a buta szív szavát, ha már egyszer ennyire érthetően szól hozzánk – és itt következett az, hogy rámosolygok a fiúra, de a mosoly már nem jött össze, fennakadt a szájam szegletében, a látvány miatt. A fiú, előrehulló fekete hajával, borotvával gondosan megformázott ördögbarkójával, legkékebb farmerszerelésében és vadonatúj sárga Mission bakancsaiban amúgy gyönyörű lett volna – egy trendi plakáthős a farönkök mellett parkoló landrover oldalának támaszkodva –, ha őrá is átragadt volna rólam a szereplezserség, s nem úgy lóg ott a nője oldalán, mint egy láncon vezetett bosszús medvekölyök, akit az egybegyűltek vidítására mindjárt megtáncoltat a gazdája, ez a jól öltözött hangos hölgy. Ezúttal is, mint oly gyakran – ám ezúttal teljesen jogosan – az önérzetes mogorva-szúrós magaelénézést gyakorolta, már csak annyi volt hátra, hogy kitépje a karját a kezemből, és dühösen elrohanjon.
 Néztem őt, néztem a baráti genget, e családot, és azon voltam, hogy abbahagyjam az egész smúzolást, és a gyerekekre való tekintet nélkül a saját szavamba vágjak, figyeljetek, én ővele szeretek szeretkezni, nem vagyok szerelmes, de annyira belezúgtam az ördögpofájába, hogy nem tudok visszakeveredni innen a saját életemig, ezért eljöttem hozzá ide a világvégére lakni. Amúgy jó barát, beszélni is tud, szobatiszta. Szeressétek. Különben meg nyaljátok ki a seggemet.
Az este aztán aztán beleveszett a vacsorázás és csevegés áldemokráciájába, de aki csak nem szándékosan kerülte ki a tényt, tisztán láthatta, hogy elkövetkező életemet mocsaras talajra, merő hazugságra szándékszom építeni. S hogy ezért épp ide.

Magam viszont más állásponton voltam: azon, hogy ez itt most nem a szarozás ideje. Most nem az jön. Nekem ebbe, fiústul-vidékestül még bele kell ártanom magam. Ez kísérlet. A másik, a komoly pasi? Az nem játék, az apa és férj, csak az egy fiú nincs benne sehol, a fiúgyerek. Ővele aztán nem lehet kísérletezni, a fiúval meg csak azt lehet, maga is azt csinálja, kísérletezik, magával, velem, az életével, igen, az élettel is, mi ketten még mindig úgy csinálunk, mintha több volna belőle, vázlatolunk, radírozunk, verzionálunk. Játszunk, mintha volna időnk, gyermekek vagyunk, és dünnyögni kezdtem a régi dalt, mint bárki más volt rég, épp útnak indultunk, frissen, mint a hó, a tiszta szó sem foltozott, mert azt nem tanultuk mééég – nemtanultukmééég, itt már egészen szabadjára eresztettem a hangom, máás ami kééneee: szeress, gyere és szeress, gyere és szeress, gyere és szeress, pont úgy szeress, ahogy nekem is jóóó! És már táncoltam az úgynevezett teraszon, aztán az előszobába, felkaptam a partvist, elkezdtem az üresebbik szoba felé keringőzni.

Falcsik Mari