Megismerkedésünk Jeromossal a legegyszerűbben zajlik. A kutya érdeklődően és nyugodtan ül a szobába vezető, megnyitott ajtó küszöbén, figyel engem, a belépőt. A gazdája rám mutat, és teljes testével odafordulva az ebhez szól:

– Ez itt János.

Majd felém fordítja a fejét, az állat irányába tartja tenyerét:

– Ez itt Jeromos.

Leguggolok, a kutya odalépked, belém szagol, meglengeti a farkát. Én az orrához tartom a kezemet, majd lassan megsimítom a fejét. Ezek után Jeromos felvezet a lakásba.

A jószág, ki tudja már, hanyadik gazdalátogatásom után, jön utánam, ahogyan a kisszékre ülve húzom lábamra a cipőt, s bogozom a fűzőt, lehasal a szőnyegre és lehunyja a szemét. Nem rám összpontosít, de figyelme rám is kiterjed, mozdulataimat vizsgálja, mégis gazdáját, a mezítláb tébláboló uraságot felügyeli. Az úr, a vendéget, azaz engem kikísérő etológus szenvedélyesen magyaráz, és fél szemét az eben tartja – a másikat rajtam, amint szerencsétlenkedem a lábbelimmel. A jószágból mediterrán gyep illata párolog, magam sem tudom, ettől-e, vagy egyébtől, rosszul bogozom össze a cipőfűzőt, amúgy is nedvesnek ítélem a félcipőt, érzem az átázott, nedves bőrtől eredő állatszerű szagát is, előre hajolok hát s térdre ereszkedve simogatom a lesunyt fejű állat füle tövét, bőrkinövésektől tarkított szőrzetét, s odahajolok, hogy érezhessem arcom bőrén, hogyan járkál ki s be az orrán a levegő. A szempilláján megakad a tekintetem. V. menten észre is veszi.

– Mindig ilyen volt?

– Őszül. De nekünk mindig dupla volt.

Nem tudom hirtelenjében hova is tenni ezt a többes számú megjegyzést.

Odahúzódok az ebhez. A szempillaszőrök vége egészében véve sárga, a szemhéj pereménél azonban, ha sárgán is, de sötét. A szőrövek félig-meddig láthatatlanok az okker pupilla háttere előtt, ettől aztán olyanok, mintha lebegnének. Valóban sűrűn állnak, akárha két sorban növőek voltának.

S menten érzem a mediterrán tengereknél eltöltött nyarak délutánjait jellemző illatot. Tisnóét, Orebicét, a Pulai-félszigetét, a Ravenna alatti partok macchiáját, Krétát és Ciprust, Korintoszt, Olimpiát és Ancien Epidauruszt. A kutya bundájából származik.

A Gellérthegyen sétálva egy idős hölgy elősorolja az illat alkotóit: kakukkfű, levendula, oregánó, teafa és egyebek.

Számomra a teafa gázolajra emlékeztető odora a legkellemesebb illat. Férfiúnak megfelelő.

Vendéglátóm visszaterel a lakásba, előttünk szaporán, de aritmusosan kapkodva lábait halad a kutya. V. a fürdőszoba polcáról üvegcsét emel le, tekeri a kupakját, beleszagol, az orrom alá nyomja.

– Ausztrál.

– Teafa – állapítom meg. Az illat után kutakodva Veszprémben, az utcám végén dolgozó fodrász- és kozmetikaszalonban kötök ki, s néhány alkalommal, a hajnyírás következményeként, ampullányi illóolajjal állítok haza. Ez az olajos és keserű illat, amely egy mirtuszféle fából származik, s amelyet sokan csodagyógyszernek is tartanak, bár csak a vírusok, baktériumok és gombák ellen hatásos, gyorsan erejét veszti, egy óra szinte elég volt ahhoz, hogy szertefoszoljék aromája. A tisztaság abszolút illata számomra a teafáé.

Újabb, fenyőre, terpentinre és citromra egyszerre emlékeztető olajat tartalmazó üvegcsét halász elő, amelyet aztán nekem ajándékoz. Hogy máskor is jöjjek, mondja.

Masírozunk kifelé, elöl a bizonytalanul haladó kutya, majd én, aki egyáltalán nem akarja alkalmi vendégnek érezni magát, végezetül vendéglátóm. Magyarázatot is kapok: ugyan a jószág bundája sosem volt kellemetlen szagú, de újabban szőrápoló szert kennek rá, a szőr öregedésének jeleit enyhítendő, s éppen ilyen erősítő-frissítő, gyógynövényi anyagokból álló keveréket – amely délszaki illattal tölti fel a tágas, Duna-parti lakást.

Barátom kutyái közül személyesen csupán a betegeskedő Jeromost ismerem. Ily gyengének, baja középpontjához szögezettnek azonban eddig nem láttam. Délben túlesik az EKG-vizsgálaton, aortaszűkülete súlyosbodik, a szívműtét sikere húsz százalék, kutyaszív pedig nincs. Az EKG-t elemzésre Hollandiába küldik, de nem sokkal többet tudnak abból diagnosztizálni, mint a magyar orvos első ránézésre. Aki semmi biztatót nem mondhat a gazdának. Annyit, hogy a maga részéről örülni fog, ha a kutya megél fél évet. Ha életben maradna addig, akkor az augusztusi meleg elviszi.

Annyi mindent nem kérdezek a gazdájától. Leginkább azt, hogy a kutya tudhatja-e, hogy meghalhat. S Jeromos azt, hogy meg fog halni. És  érti-e, hogy mi az ő haláláról beszélünk? Annyi minden egyébről puhatolózok, csak hogy erről ne kelljen beszélnünk. Tavaly, amikor meghalt a puli, akivel mintegy tizenöt évig éltem ugyanazt a kertet, depresszióssá váltam. Hát fecsegünk. Filmekről. Könyvekről. Kéziratról. Könyvborítóról. A gazdasszonyról. Fényképekről. Az olvasásra elektronikusan átküldött kéziratomról. Újabb, a YouTube-ra felkerült, az állatviselkedési vizsgálatokra hatást gyakorló kisfilmekről.

A kérdések mégiscsak halmozódnak, hogy megnézünk két kisfilmet. Az egyiken egy hadbevetésen első két végtagját elvesztő, immár vöröskeresztes feladatot ellátó kutya jár: hátsó két lábán tipeg, minden egyes lépése előtt megbillenti-megcsóválja a fenekét, hogy annak lendítésével jusson előbbre. A másik felvételen a születési rendellenességből adódóan kétlábú kutya a normális működésű hátsó végtagjaival és a farkával amolyan háromlábas székként áll, és egyensúlyoz. Úgy tűnik, az első változat az ésszerűbb, azt azonban nem tudom, hogy a kutya emberhez történő, tízezer éve zajló idomulásában az evolúció során melyik változat lesz majd a sikeresebb.

A barátom, Jeromos gazdája, azt állítja, hogy a kutya hamarosan megszólal, és beszélgetni lehet majd vele. Én pedig azt, hogy a kutya hamarosan két lábon jár, és felszabadul az eddigi funkciója alól a mellső két mancsa.

Egyedül maradt kutyám, Kicsi, amikor januárral leesik a hó, és a hólapátolása után, hogy akiknek szükséges, a járókelők, munkába igyekvők  és nincstelen téblábolók fel tudjanak a várba a lépcsőn kapaszkodni, felsózom az utcát, belelépdel, és mivel csípi párnás talpát a kősó, először a jobb első lábát rántja fel, majd pedig a jobb hátsót. Szerintem fel sem fogja, hogy néhány pillanatra csupán a két bal lábán áll. Két-három lépés után beledől a hópaplanba, amelytől aztán elképed, s úgy pattan fel, hogy ismét mind a négy végtagját használja.

Kicsi nem ismeri Jeromost. Karácsonykor sem találkozik a két kutya, amikor etológusom és felesége összefut velem, a házuk előtt, az utcán. Jeromos, állítják, a lakásukban nemigen tűr idegen kutyavendéget, én pedig nem akarok a kutyáink miatt összeharagudni Jeromos gazdáival.

A két lábon közlekedő kutyák egyikével találkozom magam is. Ez a randevú mind a mai napig meghatározza a kutyákhoz való  viszonyomat. Megírom a történetet az Orpheusz kiadónál megjelenő életműkiadás Esszék kötetében. Ellenőrizhető. Cannes-ban, a belvárosi zebrán együtt kelek át azzal a tacskó- vagy hasonlószerű, földszintes forma jószággal, amelynek törzsére, mivel csípője és hátsó két lába bénává merevedett, két kereket erősítenek. A jószág (érdeklődően nagyszemű, félrehordott orrú) amúgy magányosan közlekedik: odaáll szorosan mellém, megvárja a villanyrendőr zöld lámpáját, akkor lép le a járdaszegélyről, amikor a piros fény zölddé változik és magam is elindulok, átzötyög a kátyúkkal tarkított, széles úttesten (ha jól emlékszem, Chagall múzeumába tartottam a Cesar-műveket és a tépett plakátokat bemutató modern galériából), és amikor a szemközti járdaszegélyen fölemelkedik, és eléri a arasznyival magasabb járdát, hátrafordul, és megnyalja a veszélyes útszakaszon őt átsegítő két kerekét.

A házigazda, emlékemre válaszul, Pavlovot naplójegyzeteit idézi meg. Az 1904-ben orvosi Nobel-díjjal elismert Ivan Petrovics Pavlov, a feltételes reflex leírója jegyzetei másról tanúskodnak, mint amilyen következtetésre a jeles élettankutató következtet, s amelyet éppen a feltételes reflexként ismert meg a tudományos és a nem tudományos világ. Jegyzetei szerint a kutya, amikor, megnyomva a pedált, táplálékhoz jut, s egyben elindul a nyálelválasztás, nem az ételhez fordul, hogy fölfalja, hanem a pedálhoz: megnyalja, mintegy kutya módra üdvözli azt.

Amint az én Cannes-i kutyám is megköszöni két fakerekének, hogy átsegítik a filmsztároktól és inkognitójukat őrizni kívánó hírességek járműveitől forgalmas úton.

Jeromos, legelső találkozásunkkor, hogy elkísérem sétálni, szabadon dönt arról, merre is vigyen, mit mutasson meg számomra. Célirányosan loholunk át a belvároson, a rakpartról elindulva eljutunk a Petőfi Irodalmi Múzeumig, majd az építkezésen átvergődve átérünk a Jogi Kar épületéhez, majd a Teafűhöz, ahol nem is oly régen egy tehetséges hallgatóm, Nagy Benjamin képeinek kiállítását nyitottam meg. Jeromos megáll, majd leül egy autó előtt, s várja, miként lelkesedem.

Az autót por fedi, hónapok, de lehet, évek óta parkol ott. Alatta elterített szőnyeg és mindenféle rongyok, edénykék, ételmaradék. Lehajolok: egy kiteljesedett létszámú macskakolónia lapul az alváz alatt, lesik az ebet, aki nincs meghatva ettől a tisztelettől. Dominanciáját érzékeli. S eközben engem vizslat. Áthúzódok az út másik oldalára, nézzem jobban ezt a lerobbant autó fedezékében létrejött, mondhatni hellenisztikus harmóniát árasztó idillt.

Itt engem most bemutatnak – konstatálom, és tudós házigazdám is hasonló végeredményre jut.

Egyetlen nap eszerint egy kutya és tucatnyi macska ismeretségével lettem gazdagabb.

Géczi János