hirdetés

Jobb a partoskodás?

2008. szeptember 13. - Sumonyi Zoltán

Ma este, az egyik tévéműsorban közölték, hogy már Németországban az áruházak polcairól leszedték a magyar libamájakat. S ezt valahogy olyan hangsúllyal, hogy az állatvédő egyesület elérte a célját. Bravó! Igaz, hogy néhányszáz, vagy néhányezer magyar család munka és megélhetés nélkül marad, de ezután nem fognak már szenvedni a szegény libák. Győzelem!
hirdetés

Szombat lévén, ma szűk családi napot tartottunk, nyolcan ültünk az ebédlőasztal körül. Ez most úgy tűnhet föl, mintha minden hétvégén így lenne, de azért havonta egyszer együtt ebédel a család: a szülők, a gyerekek, az unokák. Többnyire valamilyen alkalomhoz kötődően, s most a kisebbik menyem, Petra születésnapját ünnepeltük. Az ünnep fontos dolog, mert jó előre készülni kell rá, és nem csak ebéddel, vacsorával, de apróbb ajándékokkal is.
 
Minthogy Mátét már tegnap délután ide hoztam, s itt aludt, ő már kora reggel elkezdett rajzolni, majd a rajzlapra különféle háztartási lim-lomokból (dugók, fogpiszkálók, mécses, elkócosodott madzag) születésnapi „kompozíciót” applikált. (A mécses volt a Ribi kutya törzse, amelyet az ének alatt kellett meggyújtani.) A legtöbb munka, persze, a feleségemre hárul, aki nagyon jól főz, és ilyen alkalmakkor különösen ki akar tenni magáért.
 
A főzéshez, mint tudjuk, külön érzék kell, akiből az hiányzik, soha nem fogja megtanulni, de azért ez a tudomány sem apriori, senki nem születik szakácsnak. A feleségem (szerencsére!) a nagyanyámtól tanult főzni, aki első fiúnk, Gábor születésekor felköltözött Sumonyból, majd a második gyerek, Gergely születésétől hat-nyolc évig nálunk is lakott. Nagyanyám pedig híres szakácsnő volt Baranyában, még a tízedik faluból is elmentek érte egy-egy lakodalom, vagy disznótor konyhai levezénylésére. (Már régen pesti lakos volt, amikor még egyszer-egyszer vissza kellett mennie Sumonyba, valamelyik rokonlány esküvőjét kifőzni.)
 
Először Gábor (Papp Gábor Zsigmond, „főállása” filmrendező) érkezett élettársával, Andreával (iparművész), s mondják, hogy kicsit fáradtak, nehéz hét van mögöttük. Néhány napja jöttek vissza Olaszországból, ahol Andreának kiállítása volt, Gábor meg azóta éjjel-nappal a pályázati elszámolásokon dolgozik. Be kellene már fejezni az új filmet, Az ügynök élete folytatását, de minden idejét, energiáját ilyen könyvelési marhaságok viszik el.
 
Még bele se melegedünk a bosszankodásba, amikor csöngetnek Gergőék. (Papp Gergő, „főállása” Pimasz Úr.) Karján a másfél éves Ábellel, felesége, az ünnepelt, a gyerekkocsit cipeli. Ábel a legszebb, de a legnehezebb korszakában van: rohangál a lakásban, mindent leránt, kinyit, minden szekrénykulcsot, egyéb apró tárgyat eldug valahová. Még csak fél szavakat mond, félszavakból is értjük egymást. „Má!” – fedezi fel Mátét a „tömegben”, és karmolós-harapós rajongással esik az unokabátyjának.
 
Gergő is kimerültségre panaszkodik, hétfőtől péntekig hajnali kettőkor-háromkor kel, s indul valami külső, gyakran vidéki helyszínre, hogy reggel hétkor már élőben jelentkezzen be az egyik kereskedelmi csatorna reggeli műsorába. Három-négy percre. Szívatás az egész! – mondja dühöngve.
 
Egyik reggel megnéztem, hogy mit csinál. Az elkészült, impozáns Megyeri hídon álltak, s az egyik mérnök büszkén magyarázta, hogy ez a 21. század legmodernebb technikájával készült, legszebb hídja. Ezután megszólaltak a két part településének polgármesterei, akik összehangoltan fogadkoztak, hogy ha rajtuk múlik, nem engedik átadni a forgalomnak ezt az új hidat. Nem értettem. A híd nem azért épült, hogy két partot, két települést összekössön? Jobb, ha továbbra is elválasztja őket a folyó, jobb a partoskodás? Nem, nem – erősködtek a polgármesterek –, ha kell, még tüntetést is szerveznek, mert ha átadják a hidat, az ő településükön megnő a forgalom!
 
És akkor mi lesz ezzel az új híddal, kérdeztem döbbenten, vitrinbe zárják, mint a 21. század ipari műemlékét? Ilyen gazdagok vagyunk, hogy milliárdokért gyártunk kiállítási tárgyakat? És mi lesz, ha ez a „lakosságvédő” indulat átterjed a Vámház-téri és a Gellért-téri polgármesterekre is? Ha végre felújítják, nem lehet majd átmenni a Szabadsághídon sem?
 
Ma este, az egyik tévéműsorban közölték, hogy már Németországban az áruházak polcairól leszedték a magyar libamájakat. S ezt valahogy olyan hangsúllyal, hogy az állatvédő egyesület elérte a célját. Bravó! Igaz, hogy néhányszáz, vagy néhányezer magyar család munka és megélhetés nélkül marad, de ezután nem fognak már szenvedni a szegény libák. Győzelem!
 
Ha jól emlékszem, az 1958-as brüsszeli Világkiállításra összeállították a világ tizenkét legjobb filmjét. Abba a sorba beválogattak egy amerikai némafilmet is, Erich von Stroheim rendezte 1925-ben „Gyilkos arany” címmel. A film kezdetén a majdani főhőst, a csupa izom, torzonborz szőke óriást egy kőbányában látjuk, megrakott csillét tol a keskeny hegyoldalba épített síneken. Előtte is, mögötte is hosszú sorban erőlködnek a csilletolók. Az előtte haladó férfi egyszer megáll. A vad óriás odamegy, hadonászik. A férfi lerogy, mutatja, hogy nem bírja tovább. A torzonborz megragadja, ledobja a mély szakadékba. A két csillét tolja tovább. A kanyarban puccos verebet lát a sínek között. Fölnéz, egy fészekből esett ki a fióka. Gyengéden fölemeli, meglehelgeti, majd a kebelébe rejti. A durva inge alá. Ekkor jelenik meg az első felirat: „Ilyen volt  McTeague.”

Sumonyi Zoltán

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.