hirdetés

Jobb fényesen

2007. június 22. - Szőnyei György

Fényesítéshez autópolírozó vegyszert használok. A csonttal különösen könnyedén haladtam. Ültem a tévé előtt, hogy teljen az idő (már az ötödik világháborúnál tartanánk, ha nem találják fel) és egy szakadt fehér trikó ujjával csillogósra dörzsöltem a tehén hajdani lábát. Olyan lett, mint egy hamis Gallé üveg az ócskásoknál.
hirdetés

Egész délután egy marhacsont-darabot políroztam. Kiloptam a szemetes zacskónkból. A többi kevésbé formás darabot szomszédom, Erdély (Spidron) Dani ír szetterének (Prézli) ajándékoztuk. A folyosón is „tologatta,” rágcsálta, attól féltem, hogy lelöki az udvarra. Pontosan oda, ahol egy lila Suzuki parkol. A tulajdonosa egy zárbeteg ember, aki többször visszamegy, hogy megnyugtassa magát, hogy hermetikusan és végérvényesen becsukta-e lakása ajtaját. Ki tudja, hogyan reagál, ha a betört szélvédő üvegén keresztül egy megcsócsált velőscsont landol az anyósülésén? Amikor kiáll a büszkeségével az udvarból, a járdához érve két egyforma hosszú, hatalmas dudálással jelzi minden gyalogos felé, hogy közeledik. Még a szobában is hallom, hogy útra kelt.
         Jó néhány éve a rendőrség és a fél ország egy lila Suzukit körözött, amelyben vétkei után eliszkolt egy ember, aki egy éles tapétavágó késsel (snitzer) hosszú szőke hajú lányokat - kizárólag a ruhájukon keresztül - megvagdosott. Sosem kapták el; remélem, hogy nem ő az.



A feleségem Oscar-díjas velőkölteményét délben fogyasztottuk el: nagyon irodalmias étel. Gyengén sült pirítósra kenjük, óvatosan, hogy a csillogó falatok ne nagyon lapuljanak szét, pirospaprikával vagy borssal megszórjuk és lassú harapás után a szájpadlásunkra préselve ízlelgetjük. Közben azt kell mondani, ahogyan megtanultam, hogy…mmmm.
          Szép formájú csont volt, amelyet megmunkáltam. Erős, vastag, enyhén csavarodó. Az ízület tövében fűrészelte el a hentes, olyan lett, mint egy szecessziós váza, amibe egy szál virág való. Csont és rózsa, kész heavy metal giccs. Először lekapartam róla a szétfőtt, lötyögő ín - és húsfoszlányokat, megmostam, zsírtalanítottam, törölgettem - pedig ritkán tüsténkedek a konyhában - főleg ilyen gusztustalanság ürügyén. Fényesítéshez autópolírozó vegyszert használok. A csonttal különösen könnyedén haladtam. Ültem a tévé előtt, hogy teljen az idő (már az ötödik világháborúnál tartanánk, ha nem találják fel) és egy szakadt fehér trikó ujjával csillogósra dörzsöltem a tehén hajdani lábát. Olyan lett, mint egy hamis Gallé üveg az ócskásoknál.
          Időnként rám jön, hogy kifényesítsek valamit, egy darabig jólesik a kézimunka, de azután már egy motoros textilkorong után sóvárgok,- csak a gép túl hangos egy lakásban. Legutóbb egy fekete kavicson dolgoztam, amelyet a Római parton szúrtam ki még augusztusban, a mamám halála előtti napokban. Misztikus jelenségekben túlképzett (nő) ismerősöm szerint nem véletlenül. A víztől a szürke és barna kavicsok is többnyire feketének látszódnak, de a gránit az igazán ritka. Végül ezt a fényes kis kavicsot tettem szegényke sírjára, ezután majdnem felhívtam telefonon, hogy tetszik-e neki.
Sötét tárgyakat különösen szeretek polírozni. Tavaly, amikor a nagy Műanyag kiállítás nyílt a Néprajzi Múzeumban (megnyitotta piros Converse tornacipőben Németh Gábor) a bakelit tárgygyűjteményem is látható volt a kísérőrendezvényen.



A bakelit az egyetlen műanyag, amely úgy tisztítható, fényesíthető, mint a rézkilincs. (Gyerekkoromban Nusi, a bejárónő, miden hónapban egyszer végigszidolozta azokat. Három Nusi volt szolgálatban egymásután!) A bakelitnak gyógyszerszaga van, amikor dörzsöljük. Innen tudhatjuk, hogy eredeti, nem utánzat. Amikor a Néprajzi Múzeum restaurátora, a rozsdás, repedezett, fakó tárgyak birodalmának gazdája a rendezés előtt szemrevételezte a dolgaimat, túl fényezetteknek találta azokat, a pasztát a továbbiakban elhagytam.
          Az az igazság, hogy csiszolgatás közben nehéz leállni, oly gyönyörűek a sötét formákon felragyogó fények, akár az ó-egyiptomi gránit műtárgyakon. Néha kiderült, hogy nem is fekete, hanem mélybordó, márvány rajzolatú a megmunkált tárgy. A Tanú című filmben van egy ilyen mintázatú telefon, mely földi halandóknál csak fekete színben volt ismert, hát azt elcserélném - „megegyezés szerint”- az én hajdani vászonvezetékesemre.
          Kedvencemről, a sötétbarna, első bakelit német (náci) néprádióm történetéről a kiállítást kísérő könyvben írtam. Röviden: Varsóból hoztam még a hetvenes években, amikor először látogattam meg a kint tanuló Gémes Péter barátomat. Német katonák hagyták a vendéglátóimnál, amikor elpucoltak a ruszkik elől. A vámos nem értette, minek ez nekem, talán adó-vevő? Egyébként még működik. Jól felpolíroztam, de a kezelőgombok recés mélyedéseiből egy fogpiszkáló segítségével kivakart izzadt zsiradék eltávolítását már megbántam. A legalsó rétegben nyilván a wermacht (SS?) katonák DNS-e lapult.



Végre írt Ugla a FontShoptól, érdeklődött, hogy ki az átküldött zene szerzője. Ez jó jel - tulajdonképpen minden rendben? Szerénységemet és a szám címét is megneveztem, Song for Chet Atkins, majd egy lendülettel felajánlottam egy sztárfotó elkészítésének lehetőségét, a duónkról.
         Estefelé, a Tv Híradó előtt, telefonon beszélgettem a papámmal. Néhány nappal ezelőtt a kérésére megjavíttattam öreg endékás Ruhla óráját, melyre fiókok rendezgetésekor akadt. (A mamám halála után pakolgat.) Nosztalgikus akció a részünkről, hogy megpróbáljuk üzemképes állapotba hozni a még mindig csillogó, nehéz, elemes órát. De hiába, a papám szerint, a szervizelés után is késik húsz percet.
          - Hú az nagyon sok - sápítoztam.
          - De csökkenő tendenciájú - jött optimista válasza. - Néhány nap és visszatér a rendes pozíciójába - bizakodott higgadtan.
          Bonyolult feladvány ez, minél inkább azon gondolkodom, hogy mi is történik a fogaskerekek rejtekében, összezavarodok. Szerintem sietni fog, ha „átfordul” a mutató. Vagy még többet - egy órát - késik majd?
          A tízezer méteres hosszútávfutó versenyen sem derül ki a lelátón piknikező nézők számára (ha a büfében is söröztek egy kicsit), hogy ki fut éppen elől, és ki az, akire néhány kört már rávertek. Egymás mögött liheg a vesztes és a győztes, de senki sem tudja, csak ők, hogy melyikük az.

Szőnyei György

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.