Lehetséges-e, hogy egy falu egy hónapon át rettegjen – íróktól?! Ha Swift mesélt volna ilyenről, annak a könyvnek ma Magyarországon nagy keletje volna.
Az alkotótábor titkos naplóírói letették a lantot, Garaczi László dráma szemináriumának hallgatói összedobtak egy villám-felolvasószínházra valót az elmúlt 5 nap ellesett aranyköpéseiből. Az utolsó program, mielőtt érzékeny búcsút vennénk egymástól, Kelle Fodor Ákos musicalparódiája, amit három fekete paraván előtt adnak elő a kastély társalgójában, abszolút telt ház előtt Novák Eszter növendékei.
Miután még a csilláron is lógtak, Gullivernek szöget ütött a fejében, hogy, vajon ez lenne-e az, amitől a falubeliek egy hónapon át féltek….

Péczely Dóra és Csobánka Zsuzsa, a két titkos naplót író felolvasását aláfestő képekből fény derül a Láng Zsolt és Kukorelly Endre vezette író és költő szeminárium, valamint a Szathmári – Kellermann Viktória vezette műfordító work-shop műhelytitkaira.
Volt idő, tudta meg Gulliver, mikor a falu fiataljai együtt buliztak a fiatal írókkal, akik, a közhiedelemmel ellentétben nem kizárólag a bűnös főváros, Bétaville szülöttei voltak, hanem a szélrózsa minden irányából jöttek, azaz, Gulliver szerint, többségükben maguk is vidékiek voltak. Első osztályú vidéki srácok, ahogy a nóta mondja.

Menekültünk a hőség elől, ki-ki a maga módján, nálam a reggeli balatoni fürdőzés hűse kitartott egy darabig, de ebéd után, s a JAK-elnök választás előtt (csodálkozott is Gulliver, hogy itt nem kineveznek, hanem választanak) átruccantunk a Szent György-hegyre bort kóstolni.
A Rókarántó, Hálás-tető, Királyasszony szoknyája, Akasztó-domb elnevezések a szigligetiek nyelvi fantáziáját dicsérik Gulliver szerint, ami kizárja az íróktól való zsigeri fóbiát.
Gullivert a parlamentbe!

A viharossá fokozódó széllökések ellenére nyitott ablaknál írogatok a kastélyszobában, ami még egy éjszakára az enyém. Nem egyedül birtoklom, miként, vélhetőleg élettörténetemet sem – de akkor is. Öt napon át a legnagyobb, mondhatni főúri kényelemben éltünk itt, inkább társadalmi, mint társasági életet élve.
Öt nap egy évben – Gulliver szerint ennyi jár nekünk.
Még több Gullivert a parlamentbe!

Repdesnek a függönyök az ölnyi vastag falakba mélyedő ablakok körül – még tartja az ódon épület az elmúlt napok melegét, még élvezem a hirtelen lehűlést, remélve, hogy nem kell végleg agyőt mondani a nyári ruháknak. Zúg, morog, kilencvennel száguldozik az őselem, nyikorognak az öreg fatörzsek, döngve csapódik a súlyos kastélyajtó, amin belül az írók, s kívül a falu is csupán jelentéktelen morzsái a hatalmas és örök természetnek – mely momentán elszabadulva tombol.

Ha azt mondom, félek, az vajon mennyiben beszédaktus? A következményei felől nézve – elzárkózom, bezárkózom, rendőrt hívok, védekezem, támadok – annak kell lennie.
Ha félek, birtoklom-e az élettörténetem vagy inkább tárgya vagyok a mások beszédaktusának?
Ha félek, megismerhetem-e önmagam? Bízhatok-e magamban, másban?
Fassbinder szerint a félelem megeszi a lelket – Gulliver szerint dettó.

Reggel telefonfüttyre ébredek, átkozódom. Ahogy a tábor többi napjain, az utolsón is hajnali kettőig írtam a naplót. Kis csevej a teraszon az utolsó (olykor este 11 -ig is elhúzódó) esti előadás után, aztán irány a szoba, laptop kinyit, ír, nem olvas, nem beszél, nem táncol, hajnali kettő, három, olykor fél ötkor az ágyba zuhan. Másnap reggeli után (nap, mint nap), kis csevej a teraszon, kávézgatás után irány a szoba, etc.
A mai telefonfütty szobatársamat ébresztette, de annyi lett a tovább szundikálásomnak, nyolc harminc, kiugrom mérgemben az ágyból, akkor inkább hajat mosok, nincs annál bicskanyitogatóbb, mikor reggeli alvásodat a csomagolás, nejlonzacskók csörgése, recsegő szekrényajtók, nyikorgó fiókok nyöszörgése zavarja meg. Fejemen törülközővel pufogok, kimegyek a teraszra kévét inni, hogy végleg felébredjek: legalább nekiülök a napi penzumnak, dél körül van a napló leadás.
(Na, ennek ma lőttek, mondom már Budapestről, ahol befejezem az utolsó JAK táborban töltött nap leírását, a szülői panelban, Óbudán. Első utam ide vezetett, átadni a Szent György-hegyi Traminit és enni anyám főztjéből. Öt nap után először érzek éhséget – az indulás napján ugyanis sem reggelit, sem mást nem kapunk, délig el kell hagyni a szobánkat, úgyhogy Pestre érkezve végre újra farkaséhes vagyok, úgy fél három tájt, mint a szigligeti időszámítás előtt általában.)

De egyelőre, még - az általam birtokolt élettörténetemben - Szigligeten duzzogok, fejemen törülközővel, kezemben kávéscsészével a kastély emeleti teraszán. Az idő kellemesen hűvös, rajtam a rég látott fekete trikó és farmernadrág, a kastély udvarán, az ablakunk előtti kavicsos parkolóban jövés-menés, cipekedés, kérdezősködés az induló kocsik szabad helyei után. Hely halászat, halászat....! Az én visszaérésemet a MÁV garantálja, finnyáskodom, ki tudja mikor a nap folyamán. Irigykedve nézem azokat, aki reggel kilenckor már a kiszemelt autóba kászálódnak befelé és viszlátot intenek a maradóknak, a később indulóknak, nekem. Aztán, ahogy az lenni szokott, jókor voltam jó helyen, a teraszon momentán, ahol a szobatársam által kiszemelt autó sofőrjét, Hartay Csabát kérdezem, ki az ötödik utas. A halál (olcsó poén volt, nem ő mondta, én sem, csak most jut eszembe, Óbudán). Csaba épp az ötödik utasnak telefonál, aki nem emeli. (Nem veszi fel: szlovákiai szleng – ha már nyelveken, hát nyelvjárásokon is hadd beszéljek, alanyi jogon!) A tegnap esti dráma szerzője valamelyik szobában mélyálomba zuhanva hever, reggel ötig bulizott a színészekkel (a folyosóról kettőig behallatszott vidám gitárszóval kísért harsogó dalolásuk, aláfestendő íróasztal melléki szorgoskodásomat).
Balogh Endre, volt JAK elnök (az újat, Gaborják Ádámot tegnap választották) az irodájában, mint akit skatulyából húztak elő, keresgéli az induló autók számára elveszett egyedeket. Az ideiglenesen megszállók (fellépők, színészek, az egy-két éjszakára érkezők, az elutazók helyére beszállásoltak, etc.) közt nehéz megtalálni, főleg a búcsúbuli után a hajnalban ideiglenesen ledőlőket. Balogh Endre, ahogy az egész heti szolgálatban, az utolsó pillanatig türelmes és készséges. Ám a leendő (volt) utas, a drámaíró mégsem kerül elő – úgyhogy, ha hirtelen összekapom magam, a tíz perc múlva induló autóban én leszek az a bizonyos ötödik utas. Halál: futok, pakolok, én vagyok az egyetlen, aki öt napra egy kockás kézitáskával érkezett, meg a laptoppal, de hát ennyi poggyász a csomagtartóban nem oszt és nem szoroz. A hajam összefogom, mint valami kislány, és itt most, balatoni nyaralásból hazafelé tartó Pöttyös Panninak érzem - ó olvasó - egy pillanatra magam. Nincs több kávé, a képzelt nap nem vész el, csak átalakul: nincs közös lágy tojás evés, délelőtti kirándulás a várhegyre, az utolsó pancsi is elmarad a tegnap 29 fokosnak mért Balatonban. Milyen jól lenne megmártózni, ezen a hűvös, kissé szeles és majdnem fázós reggelen – de hát, mindent nem lehet, már a nagymamám is megmondta. Ahová nem juthatunk el soha –  kedvenc pöttyös könyvem címe – , az a párhuzamos idő és tér, ahol a megvalósulatlan lehetőségek táboroznak.

Táborbontás

Ha együtt állnánk odébb, akárcsak eleink, kicsit mindenkinek jobb kedve lenne. Kicsit kevésbé szorulnának el a szívek, ha csak a kedves tájat kéne odahagyni, de nem egymást, új és a régi barátokat, akikkel öt napig jóban-rosszban együtt töltöttük az időt, gyakorlatilag a természet lágy ölén, ám neki nem kiszolgáltatottan, antik görögök módjára, szabad iskolában szerezve meg a még több tudást. Még, még, még, ennyi nem elég...!

Úton

Elindul ötösfogatunk, arra, amerre még sosem hagytam el az alkotótábort, Keszthely felé. Már hetedhét határon túl vagyunk, mikor az elkallódott drámaíró telefonál. Azt mondja, semmi baj, majd vonatra száll – remélem az enyémnél kevesebb a csomagja. Keszthelyből csak a Tesco szerű tereptárgyat látjuk, nem megyünk be a városba, csak érintjük, kifelé navigál minket a GPS férfibemondója. A JAK- füzetek sorozat újonnan megválasztott két szerkesztőjének egyike is útitársunk, Sopotnik Zoltán (Orcsik Roland egy másik autóval, vagy vonaton, másokkal más irányba távozott). A sofőr szerepében Hartay Csaba a benzinkútnál emlékeztet rá, honnan ismerjük egymást. Fogadni mertem volna, hogy egy felolvasásról: egy tájköltészeti előadóesten ő volt az egyik költő és én a moderátor. Rég volt, tán igaz se – de azért durva ez a felejtés üzemmód, ilyenkor úgy érzem, nincs sok időd, pá szerelem.
Beindul a gépezet, az ember nem néz oda és máris dolgozik: Sopotnik Zolival már a JAK – Gödör klub lehetséges további együttműködését latolgatjuk. Legutóbb a „20 év new wave, avagy a volt keleti blokk irodalma a rendszerváltások tükrében” sorozat alkalmával, és előtte, a JAK farsangok idején dolgoztunk együtt. Dolgozni csak pontosan és mindig, úgy érdemes.
Az új JAK elnök kampánya épp megfelelő volt arra, hogy elnyerje a tagok bizalmát, derül ki, útban Budapest felé. Tájékoztatta a tagságot (vagy random szerűen választva közülük, némelyeket) a terveiről, értékelést kért, valamint ötleteket, melyek több innovációt vihetnek a működésbe.  Krusovszky Dénes, a másik jelölt számomra ismerős volt, irodalmi eseményekről, legutóbb a Millenárison tartott Slam Poetry versenyen találkoztunk. Jó költészetet csak humorérzékkel megáldott ember tud alkotni, szerintem, s ő ennek az erénynek a birtokában tetszett számomra alkalmasnak a vezetői posztra. 23/28 arányban maradt le, azaz sportnyelven szólva fejhosszal, ami nem kevés. De bízzunk a többség józan ítélőképességében – amúgy meg lehet, hogy az általam a JAK táborban idén moderátorként megismert szegedi irodalmár Gaborják Ádám is rendelkezik a  közösség szakmai vezetőjénél is elengedhetetlen humorérzékkel.

A somogyi-tolnai dimbes-dombokon át visz az utunk, átszáguldunk a Völgy hídon és se’perc alatt Budapest határára érünk Útközben a hazai rap-hipp-hopp kultúra gyöngyszemeit hallgatjuk, ez a közös szál, amire felfűzzük – egyelőre – a jövőt. Sopotnik Zoli is szívesen lenne slam poetry-bajnok, már írom is az e-mail címét, hogy a Gödör klubban az autómentes világnap alkalmából, a szeptember 18-án ideiglenesen a Gödörben állomásozó Guruló emlékmű kiállítás apropóján slam poetry-versenyre hívjam – mint, ahogy oda invitáltam a JAK -tábori fellépésén elcsípett Erdős Virágot is.

Megérkezés

Hartay Csaba a Délinél dob ki minket, Sopotnik Zoli vonatra száll, Tatabányával a célállomáson, a másik két utastárssal, Pál Melindával és Kéri Piroskával még beugrunk abba a bizonyos restibe az aluljáróban, ahol öt nappal ezelőtt a napló első mondatait írtam. Újabb kávé mellett Kéri Piroska felolvassa Ferdinandy György vitézkeresztjének rejtélyes történetét, belepillantunk Papp Zsigmond Sándor Népszabadságban megjelent szigligeti riportjába, aztán a latin nyelvészkedésben a jót keresve meglobogtatom az Élet és Irodalom legújabb számát, benne Buda Béla írását a latin nyelv különös örökségéről.
Az írás több szempontból érdekes – Németh Gábor is ajánlotta a kastély teraszán, alig két napja, megtudva, hogy nyolcvan éves apámnak hajkurászok latin-magyar szótárt. Eltekintve mindentől – ha lehet ilyet – az utolsó bekezdésének egy részletébe kapaszkodnék:
„ Megkockáztatható, hogy nagyobb hangsúlyt érdemelne a nyelv maga. A rendkívüli rugalmasság a kifejezésekben, a különös jelentéstartalmi árnyalatok rendszere a fogalmakban, az elvonatkoztatás sajátos logikája (….), a nyelvben megvalósítható humor, szellemesség. Talán itt a máig élő befolyás kulcsa.” Így legyen, kiáltott fel Gulliver!

Bárdos Deák Ágnes