Kitántorgok a kertkapuhoz, hallottam a postást elberregni. Egy kidobható levél és az ÉS. Belelapozok, és Gyukics kritikát találok az Ex Libris rovatban! Örvendek. A kritikus valóban kritizál. Még jobban örvendek. Nem is akarok, akarnék..., de ha már itt ez a napló beleírom, hogy: az efféle központozás és a vesszők hiánya szándékos, az igazi hiba ott van/lehet, hogy ezek szerint ez nem nyilvánvaló, és/vagy nem voltam következetes. Mindenesetre köszönöm. Jólesett, rám fért. Érdekes, az Alföld is közölt egy Gyukics kritikát! Annak is nagyon örülök. Két kritika, nem könyvismertetés! Huszonnégy órán belül! Elképesztő. Csak annak nem örülök, hogy a kb. két hónapja elfogadott verseimet az ÉS még mindig nem hozta le. Azt is kezdem megszokni, hogy hónapokat kell várni, mire a beküldött anyagra válasz érkezik. Ez nem csak itt van így, Amerikában is megváratnak, ráadásul ott előre megírt nyomtatvánnyal utasíttatik el az, aki elutasíttatik... Alig kezdődik így a reggel, lassan itt a délután.

Tegnap koradélután elnéztem a Centrálba, a 2000 szerkesztőségijére, gondolván, kijött a decemberi szám. Még nem. Majd a jövő héten. Összevont szám lesz. November, december. Spórolni kell a nyomdaköltséggel. Kik osztják a pénzeket? Mi az, hogy a 2000-nek bagóval szúrják ki a szemét?

Beugrottam az Írók boltjába is. Megvettem a decemberi Alföldet és a legfrissebb Ex Symposiont. Nem tudom az Alföldnek mennyit juttattak, azt viszont beszélik, hogy a Sympónak is bagóval szúrták ki a szemét.

Tegnap este összefutottam a Király Levivel és a Cserna-Szabóval. Megbeszéltük, hogy mindig az a legjobb költő és író, aki éppen jelen van. Taxival jöttem haza, pedig pénz alig.

Újabb ugrás időben és térben: November első napjának délutánján érkezem New Yorkba. Mintha soha el sem mentem volna innen. Ismerősnek tűnő arcok a metrón, az utcán, de a légkör mintha megváltozott volna. Minden mozgó és mozdulatlan, élő és élettelen derűs képet mutat. A tavalyi és a két évvel ezelőtti feszültség elmúlt. Gondolom, ha tudat alatt is, de rájöttek, hogy apátiába süllyedve nem kellemes leélni az életet.

Barbara, a német lány, lakása kulcsát egy pöttömnyi étterembe adta le megérkezésemig. Mivel a hely csak este hét órakor nyitott, jó pár óra állt rendelkezésemre. Sétáltam egy nagyot, s mikor megszomjuhodtam, beültem a Side Walk kávéházba. Szerencsére kellemes volt az idő. A teraszon telepedtem le. Bent úgysem lehet dohányozni. Tavasszal azt az elképesztő törvényt hozta a polgármester, hogy nem lehet cigizni se kocsmában, se kávéházban, se étteremben, se sehol. Ugyanúgy félti az egészségünket, mint a San franciscoi polgármester. Ott sem lehet nyilvános helyen dohányozni az utcát kivéve. Ez egy kicsinyt egyoldalú, nem? A nemdohányzóknak mindenhol szabad nem dohányozni.

Este már a harlemi lakásból hívom fel ismerőseimet, hogy vagyok, és készen állok találkozni akárkivel. Ira Cohen éppen Kambodzsában utazgat, vele majd később. Michael Driscoll-al és Josh-al viszont kellemes estét töltünk el. Másnap Prazsák Yvett Röhrig Géza felolvasóestre visz a New York-i Fészekbe. Még soha nem találkoztam a Röhriggel. Jelenleg Rafael néven fut. Kicsit izgulok, sok jót hallottam róla. Az est hosszú, de élvezetes. Szinte szünet és lélegzetvétel nélkül olvassa egymásutánban a verseit. Levetíti egy régi videóját. Az idősebb nézők, majdnem mindenki magyar, kicsit feszengnek. Kiderül, hogy Rafael Géza együtt zenélt a Nagy Attila Kristóffal. Nekem azok az évek kimaradtak távollét miatt. Japán étteremben fejeződik be az este, kis tálnyi Odomamét (párolt, keményen megsózott szójabab) eszem - jó.

Másnap ismét költészet a Greenwich Village egyik csokoládé- és pezsgő-galériájában. Orosz származású amerikai srác a főszereplő, Kelet-európai irodalmat bemutató folyóiratot szerkeszt, és nagyon jókat ír. Adok neki anyagot, és megbeszéljük, hogy Pestről fordításokat is küldök kortárs magyar költőktől.

Reggel jön a hír, hogy Danny Goldfield és Mandy Morrison, akikkel külön-külön szerettem volna találkozni, csak ma este érnek rá. November 6-át írunk. - Nem jegyzetelek minden nap, néhány történés kimarad. Ami éppen nem jut eszembe, ami talán nem fontos -. A Fanelly's-be beszéljük meg a találkozót. Danny friss barátnőjét is elhozza. Az világhálón keresztül ismerkedtek meg, a zsidó lány zsidó fiút és a zsidó fiú zsidó lányt keres rovatban. Szép. Danny egyszer elmesélte, hogy amikor nagyapja megérkezett Ellis Islandra (ez az a sziget, ahol a kivándorlókat fogadták annakidején, most múzeum), akkor az öreg elhatározta, hogy az új élettel új név jár együtt. Az eredeti neve Kohn vagy Grün lehetett, gondolom, mivel fogalmam sincs, nem kérdezek rá. Kért a hivatalnoktól egy térképet és rábökött ujjával egy tetszetős utcanévre. Így lett belőle és leszármazottaiból Goldfield. Ez is szép. Kellemeses telik az este. Mandy is filmes, Danny is filmes. Van téma bőven.

Időközben megbeszélem Steve Dalachinskyvel, hogy a hónap végén tartunk egy közös felolvasóestet. Csak helyet kell találni. Azt javasolja, hogy a Tribes galériával vegyem fel a kapcsolatot. Steve Cannon, a néger tulaj veszi fel a telefont és jól lecsesz, hogy soha nem hívom, s mikor tartok már felolvasóestet nála. Soha könnyedebben: Mikor tartsak? Steve valamilyen betegség miatt elveszítette látását, s emiatt állandó segítségre szorul. Ő szerkeszti a Tribes irodalmi lapot úgy, hogy a társszerkesztők felolvassák neki a javasolt szövegeket, ő pedig vagy rábólint, vagy nem. Az estünket november 29-re teszi. Klassz. Ezek után már csak az a dolgom, hogy szétküldjem a meghívókat és betegyem a hírt a lapokba. Ahogy ez is megvan, felszedelőzködöm és elindulok El Pasoba. Elvégre azért jöttem, hogy a kortárs magyar költészetet reklámozzam. Öt városban kilenc könyvbemutató vár rám. 2002-ben egy amerikai kiadó megjelentett Swimming in the Ground címmel egy magyar versantológiát, azt viszem körbe-körbe már második éve.

Újabb ugrás. A szomszéd - nem az, amelyik folyamatosan zajt termel építkezés címszóval - most átszól, hogy ugyan kukkantsak már ki. Ám legyen. Kikukkantok. Int, hogy mondani akar valamit. Kimegyek. Mi újság Gyuszi bácsi? Semmi különös, mondja, csak tegnap kifizettem a gázszámládat. Hatezer forint. Kiviszem, átadom neki a kerítésen keresztül, megköszönöm a hitelt és mivel pocsék hideg van, rohanok vissza a kevésbé hűvösbe. Kortyolok a teámból, felteszem a kávét. Enni is kellene. Lassan két óra és ma még egy falatot sem...