Délelőtt – semmi. Semmi-semmi. Semmi-semmi-semmi. Ennél már nehezebb lenne a kevesebb. Töprengéseimet nem osztom meg senkivel, magammal sem. Most nem. Biztos voltak, de nem kutatom őket, nem leszek önelmedetektív. (Szép szó, nehéz elolvasni, gondolom. Mert én csak írtam és nem néztem rá. Nem nézek rá, mert nem tudok vakon írni. 50, sőt 60 év gép-, majd számítógép írás után sem tudok vakon írni. Pedig még be is iratkoztam egykor, Amerikában, a megyei kollégiumba gépírásra. Csináltam is egy ideig, aztán úgy döntöttem, teljességgel hiábavaló fáradozás: ami a vakon írást illeti, antitalentum vagyok. Holott a kézírásom majdnem olvashatatlan, a magam számára is. Az egyetemen a szigorlati vizsgán az Auditorium Maximusban egykor közröhej tört ki, amikor a professzor bejelentette, hogy én nem használhatok írógépet.  Szóval ma reggel és délelőtt üresjárat. Persze az se semmi, lehet tudni, hogy jár, csak azt nem tudni, minek. Ezt viszont máskor se lehet tudni. Nem is tudni kell, hanem csinálni. Bármit. Erre gondolva délután megindultunk Edittel, Edit szinte mindig van, az életnek ezt a korszakát így kell jellemezni, a Ráday utcába. Epostán láttam, az Erlin Gallériában van kiállítás, meg kellene nézni, meg a 2B Gallériában is van, tudtam, oda meg különösen el kellene látogatni, Böröczéket szeretem, Böröcz Laci jó kiállításokat szokot rendezni. Törzsvendég vagyok a Bécsi út óta.

 

     A 2-es villamos persze nem megy egyszerűen odáig, ameddig kellene. A múltkor, december végén, ezt tudtam, ahogyan azt is, hogy a Ráday utcán a Bakáts-, nem a Kálvin-tér felől érdemes menni a 2B-be. A jó pap holtig tanul, mert egyre többet akar tudni, jómagam viszont azért, mert állandóan felejtek. A Váci utcán átkelve még nem esett le a tantusz – istenem, hol van már a tantuszok kora -, de aztán hamarosan ébredt a nyugtalanság, valami nincs rendben, itt már lennie kellene a Ráday-utcának. Aztán kiderült, hogy elfelejtettem, mind a ketten elfelejtettük, hogy villamospótló busszal kellett volna továbbmenni. Sőt, erre még ekkor se jöttünk rá, találgattuk, hogy a híd másik oldalán kellett volna újra felszállni az onnan folytatódva induló 2-es villamosra. A villamospótló buszok csak visszafelé jutottak eszünkbe, amikor a Rádayból a Dunapartra kiérve megláttuk őket. Szóval gyalog mentünk végig a Rádayn, a Kálvin-térről. Mindez az épülő Metróvonal és a hídtatarozás miatt. A Kalandozások Kora Budapesten 2008-ban. Mert sohasem késő.

 

     Mivel így a Kálvin-tér felől mentünk, előbb jött a 2B Galéria, utána az Erlin. Azt hiszem, ez így jobb volt. A 2B-ben ott volt Böröcz Laci, egy baráti arc, beszélgetés, az Erlinben személytelen-ismeretlen személyzet és onnan egyből lehetett visszafordulni, ki a Dunához, a villamospótló buszok felfedezéséhez. Két egymástól egészen eltérő kiálítás. A 2B-s laza, installációs, filmvetítés volt az egyik teremben, a másikban műfalevelek a padlón, köztük egyetlen és vörös műkézfejjel, illetve kézfejkivágással, a másikban felhőnek festett papír a földön, zokniformára vágott szürke papír a radiátorokon, némi narancshéj az egyik ablakpárkányon. A műfaleveles teremben még sok egyéb a falakon, az egyiken ki tudja mennyi apró, négyszögletes, fehérkeretű üveg alá préselt virágocskák, rakoncátlan rendben, a másikon egy sor, szintén ki tudja mennyi egyforma barna porcelán (?) mókus, a sor fölött párhuzamosan régies-cirádás betűkkel szöveg, a harmadik fal egyik oldalán négy fekete-fehér villámlás – ami a vetített filmben látható villámlásokkal rímelt -, a másik oldalán két nagyalakú rajz, az egyik egy nagyon jóképű macska csokornyakkendővel és amerikai cowboy-kalappal a fején, a másik egy négert idéző arc, szájából kilógó szivart idéző rúd, felirattal: LUVUMUM, amit én afrikai szónak olvastam, kérdeztem, mit jelent, kiderült, angolul „szeretlekanyu”, „loveyoumum”, amit biztosan így is olvastam volna, ha angolnyelvű környezetben tudom magam, vagyis ha angolul nézem. Tehát lehet angolul nézni – ez felfedezés volt számomra, és mivel annyi éven át éltem angolnyelvű környezetben, legalább is én eltörprenghettem, hogy a szöveg van-e elidegenítve, vagy én magam idegenítődtem-e el. (Nem hiszem, hogy a szerző, Gerhes Gábor ilyen alternatív hatásra gondolt volna. Ez az én hozzájárulásom, nem a képhez, magamhoz.)

 

     Az Erlinben egy, a meghívó szerint már január 15-én bezárt csoportos kiállítás volt mégis, még mindig, látható, hét szerzőtől. Kettejük munkája tetszett, közülük az egyiké, Paizs Lászlóé furcsán-kétesen: címe szerint a kipusztult-elpusztított Földet jelezte, kopár, itt-ott kiégetett és kimart foltokkal, itt-ott aranyozottan, egészében enyhe zöldes és barnás és jól megdolgozott felülettel. Egyszerre jelzett teljes pusztulást és volt tetszetős, nem tudtam, honnan nézem. Ott a falon, téglafalon, és cím nélkül, puszta vizualitásában jól esett látni, a címe helyezett nem tudom hová. Földi űrhajóra embernek nem, távoli bolygóról érkező és szemlélő lénynek? Azzá meg hogyan lehettem volna én? Anselm Kiefer egyes képei, nekem, jobban jelzik a pusztító ember-pusztulást. De ismétlem, puszta látványként, allegorizálás nélkül, tetszett.

 

     A felfedezett villamospótló busszal, aztán az 5-össel haza: ötre vártam egy barátom, be is állított egy üveg vörösborral. Megittuk. Nyitottam a magunkéból is egyet, az csak félig fogyott el, közben beszélgetés erről-arról, egyebek közt egy közös ismerősről, akiben hihetetlenül kellett csalódnunk. Hogyan lehetséges az ilyen? Erről hosszasan lehet hasztalan beszélni. Én ámulom ezt a barátomat, az egyetlen ember, akit valaha is ismertem és pókerezésből él meg jól. Hasonlóképpen ámultam egy másik barátom, Csernus Ákost, aki az egyetlen általam ismert vicceket, és jó vicceket kitaláló ember volt. A tehetség számomra mindig ámulatos.

 

     Lányom telefonál, ahogyan megbeszéltük, miután kijött utolsó egyetemi órájáról, hogy hazajöjjön-e, vagy máshol találkozunk. A Moszkva-téri Il Treno lett a hely, barátom is velünk tart, pizzákat eszünk, további vörös bort, Editnek nagon fáj a feje, hazamegy egy ponton, mi még tovább beszélgetünk. Bedobtam, hogy olyan dolgok, amelyekről tudom, nem élhetem majd meg őket, nem érdekelnek. Barátom és lányom nem értenek egyet, zavarja őket ez az álláspont. Önző álláspont, véli a lányom. És mi van a felelősséggel, a kategorikus imperatívusszal. Érzem, bizonyos módon jelzi is, hogy az is zavarja, ha úgy érzek és gondolkodom, ahogyan mondtam, akkor iránta sem érzek felelősséget, hiszen több mint ötven év van közöttünk. Nem írhatom most ide, hogyan vitáztunk majd egy óra hosszat. Én azon az állásponton voltam, hogy ha felelősséget érzek, akkor nem azért, mert bízok abban, hogy megélem az eredményét, hanem azért, mert most azt tartom helyesnek. Ami viszont a kategorikus imperatívuszt illeti, amikor a magam számára helyesnek tartok valamit, nem azzal az igénnyel teszem, hogy az mindenki számára elfogadható maxima lehessen. A beszélgetést az szakítja meg, hogy barátomnak mennie kell és lányom is a barátaival akar még találkozni. Így én haza, Edit alszik, a TV-n még megnézem második részét annak a sorozatnak a BBC-n, aminek első részét tegnap láttuk. Edit mocorog egy kicsit, amikor bekapcsolom a készüléket, aztán alszik tovább. A videón felveszem neki holnapra.