Ma megint írt az, aki a múltkor is írt, hogy olvasta ezt a naplót, és hálás vagyok neki ezért. Hiába tudjuk valamiről, hogy mekkora pozőrködés, ha látjuk, hogy valakinek tetszik, az megingat bennünket józannak tűnő hitünkben, hogy pozőrködés – ettől még jó, ha minden körülmények között, mindig és mindenhol figyelmeztetjük magunkat arra, hogy amit művelünk, az nem biztos, hogy az, ami. De akkor is jó, főleg ha bízunk abban, aki mondja, mert nagyon jóságos ember, és valami melegség sugárzik belőle gyárilag – lehet, hogy túl szentimentális lettem, mert ma megjött a leányom a belgiumi osztálykirándulásról, és hozott magával a napfényes Belgiumból számos üveg sört (a belga sörök erősek, mint Achilleusz pajzsa, mint Dracula gróf mosolya, mint Luke Skywalker frizurája és híresek, mint az egész magyar országgyűlés nagyvonalúsága, becsületessége és önfeláldozó honszeretete – de még ezeknél is sokkal finomabbak), szóval a lányomnak a család rakta tele a hátizsákját ezekkel a sörökkel, ahol lakott, mert majd pár hét múlva az ő gyerekük jön ide Magyarországra egy hétre, de a lényeg az, hogy az egyik sört megkaptam, csak 3,3 liter volt, de 11,5%-os, én pedig ehhez nem vagyok hozzászokva, tehát most kifinomult realitásérzékkel és egészen lelkesen írom ezeket.

Az illető alsó-középosztálybeli vallon család valószínűtlen méretű, háromszintes házban lakik, és amikor a gyerekem kérdezte a házigazda kislányt, a cserekislányt, hogy látott-e már panelt, az gondolkodott, és azt mondta, hogy sejti, hogy a lányom mire gondol. Aztán később, amikor sétáltak a városban, elmentek egy társasház előtt, és a vallon kislány szeme felcsillant: aha, ez az, látod, itt is van olyan. A kérdéses épület többlakásos társasház volt téglából, nagyméretű, változatosan tervezett, egyedi lakásokkal, organikus architektúrával, íves felületekkel, eltolt, teraszos elrendezésű erkélyekkel, kovácsoltvas korlátokkal, örökzöldek erdejével és futónövények zuhatagával.

A családok a vendég gyerekeket étterembe vitték, a lányom mondta, hogy ő a halkést nem fogja használni, nem akar balesetet okozni, de megnyugtatták, hogy azt csinál amit akar. A búcsúbulira a vallon kölykök számolatlanul szállították az üveggel teli rekeszeket, a szülők pedig eltűntek, de azt nem lehetett biztosan tudni, hogy házon kívülre, vagy csak házon belülre tűntek el, nem is számított, mert a tizenhét éves, internacionális titánok úgysem találták volna meg őket a házban, mert berúgtak, de állítólag csak némelyikük hányt (az én gyermekem természetesen nem), és aki hányt, az is EU-konform módon tette.

– Aha, és mi lesz, ha ezek idejönnek? – kérdeztem a gyereket – hol fogod altatni a Szasát? – így hívták a házigazda kislányt, én azt nem tudom hogy vallonul hogy írják ezt az ősi vallon nevet, lehet, hogy nem pont így.
– Hehehe – így nevetgélt a lányom, az ő neve Csenge, ősi magyar név – majd akkor megtudják, látnak valami egzotikust. A fél osztály panelben lakik.

Nekem közben az is eszembe jutott, hogy ezek a vallonok nem rendes emberek, mert kedvenc történelmi regényemben, A koppányi aga testamentumában volt egy zsoldoskapitány, Kales nevű, aki vallon volt, és minden hájjal megkent, gonosz, kapzsi, elvetemült és cselszövő gazember. Meg akarta kaparintani a jóságos koppányi aga kincsét, amelyet a haldokló koppányi aga Babocsai Lászlóra, a magyar vitézre hagyott a lányával együtt, mikor az megölte őt tisztes párviadalban. Kales a kincsért semmi ármánytól és aljasságtól nem riadt vissza. Szerencsére ez nem sikerült neki, megbűnhődött kegyetlenül, azt hiszem, felrobbant, vagy máshogy nyírták ki, aztán még a várát is porig rombolták, mert rossz helyen állt, szóval a magyar-török barátsággal szemben gyalázatosan leszerepelt a nyugati orientáció meg a vallonok – a fene tudja, hogy akkor miből tudnak ennyi sört főzni.

Ilyen komoly témák után nincs helye léhán tréfálkozó versikéknek, egyébként pedig semmi ötletem nincs ennek a bejegyzésnek a szép lezárására, már látom, hogy ez a nap a kutyáké. Nem is a nap – az szép volt, akár a többi, amelyen rohadt nagy kukacok alszanak a háncs között, és lustán rezegnek a tektonikus táblák kontinentális gránit-talapzatai, és valahol alattomosan közelít felénk a végső eseményhorizont –, szóval nem a nappal vagyok elégedetlen, hanem csak a naplóval. De az ugyanaz. Nem?

Elégedetlenkedek, erre épp most felhív egy barátom, mondja, hogy látja, fanyalgok, hogy nem olvasnak engem, pedig tessék, ő is olvas, és ő tudja, hogy még sokan, és hogy jó ez az antisznob őszinteség. Persze, mondom szerényen, nincs antisznobabb, egy reflexív, óvatos sznobnál, bezzeg a davincsikódot nem olvastam el, mert szégyelltem kérni a boltban is és a könyvtárban is, pedig mindenki mondja, hogy milyen, de ezt már csak magamnak mondom, kedves naplóm.

Csak azért sem fogok ma verset csinálni – tegnap különben is kettő volt. És most belenéztem a tegnapi irományomba (néha kajánul vigyorogva belenézek az éppen tegnapiba, és elképzelem, milyen az a gyanútlan közönségnek), belenéztem, és mindjárt az első hexameterben találtam egy ritmushibát (2. szótag), ezt aztán végképp nem varrhatom szegény szerkesztő nyakába, szóval nem.

Próbálom megcsinálni Arnaut Daniel  programversének a zárlatát – 1200 körül írta, akkor, amikor az első magyar nyelvű szövegemlék keletkezett. Csak körülbelül ilyen. A szerelemről van szó. A nyugatiról, a héroikusról. Az nem biztos, hogy a szeretés.

(…)

mert ez mindennél nehezebb;
ennyit más nem szenvedhet össze,
e rész nem lehet bárkié:

Arnaut vagyok, szelet veszek,
vadnyúllal megyek az ökörre,
s küzdök a folyón felfelé.

Horváth Viktor