hirdetés

Kampánycsend

2006. április 22. - Egressy Zoltán

Úgy emlékszem, ötösre vizsgáztam nála, az ő ítélete sem temetett el, de mire emlékszem én abból az anyagból? Arra igen, hogy Robespierre-ről kellett egyszer kiselőadást tartanom. Ültem a Széchenyiben (könyvtár, nem uszoda), eleinte tetszett, aztán elkezdtem félni tőle, ahogy megismertem lépésről lépésre az életét. Jó vigyázni a tévedhetetlenekkel, a bálványokkal, a vezérekkel.
hirdetés

          Nem önt el különösebb melegség, ha a János nevet hallom, pedig elönthetne, hiszen életem két meghatározó alakját is e néven neveztem. Ez nagyapám esetében némileg engem is meglep, hiszen Árpádnak hívták valójában, azt hiszem, a Nagypapi-Papi-Paprika-Paprika Jancsi-Paprika János útvonalon jutottam el a János névhez. Jól tűrte, én meg kicsi voltam, biztos azt hittem, jó vicc. Nagyon szerettem. Már nem tudom semmilyen néven szólítani.
          A másik fontos János, aki tényleg János, ma jutott eszembe. Róla magáról, hiszen a Kongresszusi Központban, ahol tavaly megjelent drámakötetemet dedikáltam, egyszer csak megjelent. Mindjárt el is szégyelltem magam, amiért nem adtam neki a kötetből, most pótoltam volna, erre megvette. (Van néhány pályatársam, ők elsőként fontosnak tartott kritikusoknak postáznak aktuálisan megjelenő kötetükből. Ezt sose értettem. Illetve igen.) Szabolcsi János azonban nem kritikus, ő a legkedvesebb tanárom volt. Sok mindenről tehet velem kapcsolatban, ítélete eltemethetett volna, ahogy Madách írta Aranynak, aki szintén János. Én azonban tény, hogy nem vagyok Imre. Szabolcsi János magyart tanított, sajnos csak a gimnázium utolsó két évében, akkor is csak fakultáción. Teljesen más volt, mint a többi tanár, egyáltalán nem hasonlított senkire. És a legjobbkor érkezett az életembe. Nehezen megfogalmazhatatlan érzések ezek inkább, nem nagyon tudnám elemezni, pontokba szedni, miért jelentett olyan sokat, miért volt más. Két patetikus mondatot le tudnék írni, talán már le is írtam, de az meg nagyon nem illik hozzá, esetleg elolvassa ezt a naplót, és nem örül neki. Az biztos, hogy felébresztett mindenkit, aki tanított. Kíváncsi volt ránk, legalábbis úgy csinált, mint aki kíváncsi, és dolgoztatott, de úgy, hogy élvezzük. Például gondolkodni kellett, nem adatokat tanulni. Aktivitást, kreativitást követelt. Nem követelt. Aktív és kreatív lett mindenki. Egészen meglepő metodikával dolgozott. Én akkoriban kezdtem verseket írni, gondoltam, ha valakinek, akkor neki megmutathatom. Annyira bíztam benne, hogy ha ítélete lesújtó lett volna, biztosan eltemettem volna irodalmi ambícióimat. Ha azt mondja, hagyjam abba, abbahagytam volna. De nem, ő szervezett nekem egy költői estet. Nem mintha jók lettek volna azok a versek. Nem tudom, valami lehetőséget láthatott bennük? Vagy bennem? Majd egyszer megkérdezem.
Megpróbáltam most délután egy mondatba belededikálni, amit gondolok róla. Remélem, sikerült. Meghívott nyárra Gödre, úszni a Dunába.
          A standnál, ahol ültem, feltűnt a híres CC is, ő egy internetes színházi fórumkirálynő, 34-szer látta az egyik darabomat, és alapítója a darab címéről elnevezett Sóska-kommandónak. A kommandó, ha jól tudom, csupa lányból áll, de ebben nem vagyok biztos. Csak remélem.
          És ott volt még velem egy légtérben valahol Csingiz Ajtmatov, a kirgiz mester. Ha nem késtem volna el a saját dedikálásomról, megkerestem volna, ő akkor végzett, mikor én kezdtem. Tudtam ezt, vittem magammal Fehér hajó című művét, azt nagyon szeretem. Csak elkéstem. A könyv egy kisfiúról szól és a nagypapájáról, milyen érdekes. Az a kisfiú is nagyon szereti a nagypapáját.
          Ahogy megkapta tőlem az aláírást a négyezredik olvasóm is, és lejárt az időm, telefonon értesítettem Zilahy Pétert, hogy mégse rohanok át a városon az Íróválogatott (labdarúgás, természetesen) meccsének második félidejére. Pedig sok volt a hiányzó, és nálam volt a cucc. Érdekes, hogy kezdődő lelkiismeretfurdalásom akkor múlt el, mikor összefutottam M. Nagy Mikivel, aki vidáman beszélgetett valakivel, ahelyett, hogy szerelt volna a tizenhatosnál. Úgy tudom, nélkülünk is helytállt a csapat, mint közös kedvencünk (M.Naggyal), az Újpest, mely éppen azokban a percekben verte meg 7-0-ra a Honvédot.
          Megy a tévé, kimentem belenézni az előbb, Csonka András énekel és táncol. Azért ez hihetetlen.
          „Csak nem furfangos, azért nevetnek rajta.” Ezt mondja a táskájának a kisfiú a nagyapjáról. A táskájával szokott beszélgetni, mert nagyon egyedül van. „Miért olyan szomorú a nagyapa? Mit vétett?” Ezt kérdezi tőle. A könyvben megölik Koronás Szarvas Anyát, az iramszarvast. Pedig csak ezt az egyet nem lenne szabad. Őt nem lenne szabad megölni.
          Volt még egy családi köszöntésprogram is ma. Érdekes, ezen is megjelent egy régi tanárom, ő azonban természetesen kisebb meglepetést okozott, mint János, hiszen Sándor a család tagja. Nála történelemből vizsgáztam nemegyszer főiskolásként, elsősorban a francia forradalom témakörében. Ki gondolta volna, hogy egyszer Vadász Sándor lesz a húgom apósa? Vadász tehát. De nyilván nem ölne iramszarvast. Úgy emlékszem, ötösre vizsgáztam nála, az ő ítélete sem temetett el, de mire emlékszem én abból az anyagból? Arra igen, hogy Robespierre-ről kellett egyszer kiselőadást tartanom. Ültem a Széchenyiben (könyvtár, nem uszoda), eleinte tetszett, aztán elkezdtem félni tőle, ahogy megismertem lépésről lépésre az életét. Jó vigyázni a tévedhetetlenekkel, a bálványokkal, a vezérekkel. Szépen kezdődött minden, ő volt a tisztaság maga, csak aztán megistenült, és már nem volt mit tenni. Hulltak a fejek. Alig több, mint kétszáz éve történt, nem volt olyan rettenetesen régen.
          Kedvenc állatom Koronás Szarvas Anya, az iramszarvas. Nem is állat. Nem állat. Mi ő? Ki?

Egressy Zoltán

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.