hirdetés

Kánikula

2006. június 13. - Dalos György

Pedig nem rossz társaság a miénk, a németül író külföldiek műveit értékelő kuratórium. Évente kétszer gyűlünk össze és különféle izléspártokat képviselünk. Azt tesszük, amit az efféle bíráló bizottságok általában: egymáshoz hasonlíthatatlan dolgokat vetünk össze, lírát esszével, regényt novellával. És persze bennünket is érintenek az úgynevezett díjpolitikai megfontolások.
hirdetés

          Ez a kedd olyan, mintha hétfő volna. Hosszú, eseménydús utakról hazaérkezve az ember mindenekelőtt helyreállítja a hétköznapot: bekészíti a szennyest a mosógépbe, felbontja a távollétében érkezett postát, abból is kiszűri a reklámpapírokat, különféle kultúreseményekre szólító meghívókat s egyéb makulatúrát. Elhatározza, hogy a héten ezt meg azt okvetlenül, halasztást nem tűrően elintézi, feladja, megírja, ellenőrzi, összegyűjti, előkészíti. Vagyis úgy viselkedik mint egy túlterhelt főhatóság, amelybe új, erős kezű miniszter érkezett. Ám az élet  közbeszól, korlátozza és átrendezi a nagyralátó terveket. Ez esetben a kánikula dönt a nap sorsáról.
          Legelőször valami ennivalóról gondoskodnék, csakhogy ehhez meg kell fejnem a bankautomatát, amely tíz percnyire van tőlem. A szupermarket sincs sokkal messzebb, csakhogy itt vannak a kikézbesítetlen küldeményekről szóló értesítők, azokat pedig csak egy U-Bahn megállóval arrébb lehet leadni. Pontosan tudom, hogy könyveket kapok, a Chamisso von Adelbert díj zsűrijének előválogatását, legalább hét darabot. Most kell elhozni őket, mert némelyiket már a múlt heti pesti utam előtt megkaptam, s félő, hogy visszaküldik a feladóhoz. A gondolatot, hogy mindezt végig is kell majd olvasnom, egyelőre elhessegetem magamtól. Reggel félkilenckor nekivágok a hármas útnak.
          Ahogy kilépek a Choriner Strasse-ra, tetőtől talpig áthullámzik rajtam a hőség. Pedig még csak húsz fok lehet, de a moccanatlan levegő párás, a várható időjárás megáll a fejek fölött, s előbb-utóbb beteljesül a www.wetter.de jóslata, amely 30 fokot ígér mindenféle csapadékesély nélkül. Mire a bankhoz érek, ingem testemre tapad. Eurozsákmányommal átkelek az U-Bahn megállójához, s őszintén örülök annak, hogy a Ruhleben-Pankow útvonal működik, mert ha most is villamospótló buszra kellene szállnom, mint annyiszor a folytonosan út- és csatornaépítő Berlinben, bízisten inkább veszni hagynám a zsűrizendő könyveket.   
          Pedig nem rossz társaság a miénk, a németül író külföldiek műveit értékelő kuratórium. Évente kétszer gyűlünk össze és különféle izléspártokat képviselünk. Azt tesszük, amit az efféle bíráló bizottságok általában: egymáshoz hasonlíthatatlan dolgokat vetünk össze, lírát esszével, regényt novellával. És persze bennünket is érintenek az úgynevezett díjpolitikai megfontolások. Teszem azt, az érdemes iráni novellista kitüntetése utáni évben nagyobb esélye van a lengyel, horvát vagy iraki regényírónak, mint az egyébként kiváló perzsa publicistának. A számszerűen domináns török szerzők most kicsit várólistára kerülnek, nekem meg meg kell állnom, hogy honfitársaimat toljam előtérbe. A németül író francia Chamisso követőinek elismerése ma már nem a politikai korrektség része – a jelölés éppoly kemény dió, mint a bennszülöttek esetében. És persze minden, mégoly indokolt zsűridöntésben  úgyszólván programmozottan van némi igazságtalanság is – etekintetben semmi különbséget nem látok a József Attila-, a Nobel- és persze a Chamisso-díj között.
          Hat kiló könyvvel gazdagodom és hogy egyszerre cipekedjem, az üzletközpontban szerzem be a napi élelmiszert. Semmi kedvem a közelibb szupermarketért átkelni a Schönhauser Allee túloldalára, Mert most már csakugyan úszom a verejtékben és azt is tudom, hogy ma még egyszer le kell mennem az adott hőmérsékleti helyzetben nélkülözhetetlen cukormentes sörért, amely kirekesztőleges napi italom. Féltíz van már, mire beszédülök a lakásba, automatikusan elindítom a mosógépet, piszmogok az ebéd előkészítésével, bűntudatosan meredek a szövegszerkesztőre, megy az idő. Mintegy haladékot adok magamnak, a világhálót pásztázom: ma lesz a Brazilia-Horvátország meccs és a politikusok pártsemlegesen kampányt indítanak a dohányzás ellen. A focimeccsek utoljára gyerekkoromban érdekeltek, a bűzrúdellenes propaganda legföljebb annyiban, hogy megnyugatom magam: egy éve leszoktam a Marlboróról. Végre egy terep, ahol együtt haladok a főáramlattal, mert konzervatívnak ugyan nem érzem magam, de tuti, hogy időszerűtlen vagyok.
          Így telik a nap, lappangó hőgutában, kábult délutáni alvásban, s egyetlen eredménye a sikeres sörbeszerző akció. Hű társam, A. visz kocsiján – keressük azt az italüzletet, amely elfogadja az üres üvegekkel teli rekeszünket s egyben némi változatosságot kínál. Némi herce-hurca után Henningerrel és Köstritzerrel megrakodva érünk a Choriner Strasse 30 elé. A. hazamegy, én pedig mint valami mindenre elszánt erőművész, apránként cipelem fel a zsákmányt – szerencsére liften. Amikor belépek a lakásba, jut eszembe, hogy a reggel berakott szennyes időközben megtisztult, ideje lenne kiteregetni.
          Fura nap ez a mai – meglehet, a kánikula csak ürügy a tétlenségre, s amikor utolsó hírként értesülök a brazil-horvát meccs eredményéről (1:0), azzal vígasztalom magam, hogy holnap nyilván a két válogatott is némi lazítást enged meg magának, annál is inkább, mivel az előrejelzések szerint a higanyszál még magasabbra készül felkúszni. Egykedvűségem természetét Györe Imre kolléga foglalta szonettbe jó negyven évvel ezelőtt. Hogy is volt? “Lehetnék épp dologra szánt még, / de a tetthez kevés a szándék / és még abból sincs elegem.”

Dalos György

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.