Azt persze még nem mondtam, hogy a tegnapi kalandom Dr. Proktollal egy átfogó stratégia (ahogy nálunk a közigben fogalmazni szoktak) aprócska, de lényeges eleme, nevezetesen annak, hogy tényleg eltökélten küzdök a körülöttem folymatosan generálódó káosz ellen. Hosszú története van ennek, az elhatározás körülbelül akkor született meg, amikor feladtam az antropológusi karrieremet és egyetemi oktatóból lementem EUkratába, vagyis kiköltöztem két évre Belgrádba civiltársadalmat építeni. Utólag érthető, hogy Európa talán legkaotikusabb országát miért épp így reagáltam le, de ez akkoriban nem tudatosult bennem, csak annyit tudtam, hogy ha már az otthoni helyzet kicsúszott a kezem közül (gyerekek, ház, asszony, Zöld Akadémia kifutó prodzsik, lezáratlan kurzusok és törekvő PhD-sek instruálása a CEU-n, na meg még egy csomó olyan dolog, amiről az égi blogban lehet olvasni, mert a francnak van szüksége arra, hogy olyan kihágásokért vegzálják retrospektíve, amelyeket annak idején valami csoda folytán megúszott), akkor legalább szükségem van egy odúra, ahol minden működik, mindennek tudom a helyét, nem szorongok a befizetetlen csekkek miatt stb. Ráadásul fizikailag sem voltam éppen a topon, legjobb gyerekkori barátom és mindenkori kezelőorvosom (helyben vagyunk: tényleg állatorvos), Csú csak röhögött rajtam, hogy úgy produkálom a stresszes tüneteket, mintha könyvből olvasnám. Aztán amikor tavaly a köz szolgálatába léptem, és szembesültem a ténnyel, hogy képtelen vagyok munkavállalói, bankbetétesi, adó- és tébéfizetői, közüzemidíj- és biztosítás-fizetői, telefonhasználói,  ingatlantulajdonosi stb. létemet papíron igazolni, teljesen összezuhantam. Ez után volt egy hónapom, amiről azóta néha álmodni szoktam. Nagyjából olyankor, amikor óvatlanul csülköt vacsorázom éjfél után.