Gondoltam, rám fér most így könyvhét előtt egy kis PR munka, arculatteremtés, stb. Így mondják ezt? Szóval vásárolni mentem ezt-azt. A bizsuboltban a szivárvány színei szerint sorakoznak azok a nagyon kecsegtető csecsebecsék, amelyek nélkül abszolút lehet élni. De ott az embert/engem valami állatias dolog kerített hatalmába: mint egy vérszomjas fenevad válogattam előbb a kékek között, aztán, jaj, itt jobbra a sárgák, de szépek, és jé!, a rózsaszínek még szebbek. Mi, lüke nők olyan megszállottan keresgéltünk, mintha a tulajdon boldogságunk lett volna odarejtve a csiricsáré giccsek közé. Giccs. Hm! Igen, nekem bizonyos dolgokban kedvemre való a giccs. Szeretem. Tetszik. A biztonsági őr volt az egyetlen férfi a boltban. Olyan szeretetteljes értetlenséggel nézett ránk, hogy kedvem lett volna odalépni hozzá. Bocsánat, uram, mondanám, tudja, mi erről nem tehetünk, olyan, de olyan izgalmas dolog itt kutakodni, legyen szíves, ne haragudjon ránk ezért, és ha lehet, vegyen emberszámba bennünket is, kösszönöm széppen, ahogy az egyik tanítványom írta.

A váróteremben olyan dolgokra is van időm, amelyeket napok óta nem tudok megcsinálni. Belenézek a táskámba és az oda nem illő dolgokat /szemetet/ próbálom kiválogatni a szükségesek közül. A következő dolgokat találom: egy szelet fóliába csomagolt rántott hús /romlott/, egy leutazott vonatjegy, rajta egy telefonszám /?/, Szabó Attila fél éve keresett röpdolgozata, /egyébként egyes, tehát kidobhatom/, régen eltűntnek nyilvánított csatok, hajgumik, a fiam írásával egy lista, anya, vegyél kezdetű.

A körúton bandukolok. Nézem a lábakat meg a betont.  Arra leszek figyelmes, hogy egy pár kerék /kerékpár/ küllői jönnek mellettem. Van hozzá való láb is, gyereké, fiúé, lehet vagy tizenkét éves. Egyszerre megszűnik a körúti zaj, és egy hang elkezdi mondani a János vitézt. „Tüzesen süt le a…” már legalább két perce mondja, nem merek ránézni. Szerintem ő sem néz rám. A sztori is eszembe jut, az 5.b nagymenője, akinek azt mondtam, ha nem mondja fel az első éneket, nem engedem át. Hát most megtanulta. Hát most jól kiszimatolta, hol vezet az utam. Hát most nagyon odatette. A végén sem nézünk egymásra. Teljesen elérzékenyülök.  Köszönöm szépen, mondom. Csókolom, mondja. Megint felerősödik a lárma a körúton. 

Az Alexandra könyvesházban volt kötetbemutatóm. Nagyszerű est volt, az Alexandra szerintem úgy jó, ahogy van. Még a kezdés előtt bementem a lemezosztályra, jóleső csend, s minden, ami szem-szájnak ingere. Volt még tíz percem, egy csendes sarokban belehuppantam egy kényelmes fotelba. Én nem tudom, ki hogy van vele, lehet, hogy csak nekem vannak komplexusaim kis hazánk boltjaiba betérvén: többnyire mindig gazembernek érzem magam, ha csak úgy vanni szeretnék lenni ott, meg nézdegélődni. És ezt az eladói tekintetek sugallják: vásárolj, vagy húzzál el. És amihez hozzáérek, azt még ott a jelenlétemben visszaigazítják. Hát az ilyen boltokban kitör a frász. Az Alexandrában meg csak ültem és természetesnek éreztem, hogy jó itt ülni, lenni. Nem cserkésztek be bekerítéses módszerrel az eladók, hogy, na, mi lesz, mit akarsz. Semmit sem akartam, csak kapóra jött tíz percig a csend.

Halász Margit