hirdetés

Kapunyitás

2008. január 14. - Radics Viktória

Negyvennyolc éves lettem. Ez egy szép szám, mondom ma Zsuzsának a telefonba, nem? Megerősítésre vágytam, hogy egyetlen csepp optimizmust kipréseljek a mélységesen pesszimista lelkemből. Egyébként pedig az „igazi” napló nem igazabb. Ezt tegnap sejtettem meg, Karen Blixent olvasva. Azt mondja: „Önmagához talán nem is lehet tökéletesen őszinte az ember. Az igazság fogalma, akárcsak az időé, emberi közösségben keletkezett, és így mindörökre annak a függvénye.”
hirdetés

     Naplót, kisebb-nagyobb megszakításokkal, tizenhárom éves korom óta körmölök, mindig kézzel, csak a belső életemről; a legutóbbi naplóírási roham decemberben tört rám – na de hamis naplót még sohasem írtam. Márpedig most muszáj lesz disszimulálni. Mert ha én itt most nyilvánosan folytatnám a decemberi menetemet, akkor beszakadna ez az internetes portál, akkor kiközösítenének az emberek, ismerőseim és barátaim elfordulnának tőlem, szörnyeteg csápolna a Literán. Nem annyira az itt most le-nem-írhatók tartalma, hanem inkább a stílusa miatt, a sok fájdalom miatt, ami kibuggyanna, a sötét gondolataim miatt, melyektől a szemüket forgatnák az emberek. Még ha erősen cenzúráznám magam, akkor is megvetés lenne az osztályrészem. Ezt nem kockáztathatom meg, nem azért, mert félek a kockázattól, nem félek, hanem azért, mert fölösleges lenne. Nem is volna igazi kockázat, hiszen nyerni nem nyerhetnék vele semmit. Egyetlen barátot sem. A megvetéstől viszont félek. Úgyhogy disszimulálni fogok. Ezt egyébként a pszichoanalitikusomtól tanultam meg annak idején. Aki addig disszimulált, míg meg nem halt. Öngyilkos lett. Lám, máris kezdődne a horror, ha most igazi naplót írnék, és kitérnék például arra, hogy hogyan érintett a pszichoanalitikusom öngyilkossága. Egyébként is egyik gyakori témám a szuicid. Tegnap is, a születésnapomon – ami nem véletlenül esik 13.-ra –, hol jártam... Ott, ahol a halál lakik.
     Véletlenül esett így. Épp tegnap jött J. a kulccsal. Először elvezettem őt a vasúti töltésre, és megmutattam neki a helyet, ahol Piroska öngyilkos lett. A mozdonyvezető azt hitte, hogy kutyát ütött el. Mire megállt, az asszonyból csak cafatok maradtak. (Erről lásd Hófehér című írásomat, véletlenül épp a Literán. Piroska nevét csak ez a szöveg őrzi, sírja nincs.) Aztán J. elvitt Piroska volt otthonába. Itt a környéken még vannak régimódi proli bérházak, udvarra nyíló apró lakásokkal. Amikor bementünk a házba, ahol még sohasem jártam (Piroskát csak látásból ismertem), rögtön tudtam, hogy a sarokban az ablaktalan zug lesz az övé. Lesz az övé volt. J. kitárta az ajtót, felkapcsolta a villanyt. Szoba-konyha-kamra. A kamra a lichthof, melynek falait gerendákkal összekötötték, és kátránypapírral lefedték. Így a szoba lichthofra néző ablaka is vakablakká vált. Egy ablak, mely mocskos, dohos falra néz, szárnyai szinte súrolják. A helyiségekben a levert falban különféle vastagságú és színű, meztelen csövek, tekergő vezetékek – egy csupasz idegrendszer, sokk-állapotban. A padlószőnyeg púpos, koszos, porszínű. J. mesélte, hogy a lakás telis-tele volt lommal, degeszre tömött nájlonzsákokkal, régi ruhákkal, a konyhában hegyekben állt a csetres, a hűtőszekrényben megpenészedett ételek. Ezt a szemétlabirintust azóta már eltakarították. Csak a nyomorúságos bútorok maradtak, néhány edény. A kredencben poros mesekönyvek. Egy darabig álltunk, tébláboltunk, beszívtam a halál szagát. A falakon, a rozoga bútorokon, a csöveken ott ragadt. Ez egy olyan lakás, ahol a halál jelen volt. Már majdnem kimentünk, amikor felfigyeltem néhány festett tányérra a minősíthetetlen színű, össze-vissza vert falakon. És akkor J. elmondta, hogy Piroska lánykorában tányérokat festett az intézetben. Az egyik tányérra, nézem, pávát festett, egy kakas színeiben, figyelmesen, szépen festegetett. A szobában is volt egy berámázott hímzés, fekete alapon, az is pávát ábrázolt. Valamit makogtam J.-nak, hogy a művészet... Nevetett rajtam.
     Az a vasúti töltés. Romos valahai várók vagy micsodák. Ott olyan dolgok vannak, melyeknek nem tudom a nevét. A földben, a sínek alatt vermek – csövekkel és vasakkal –, melyekben, láttuk, emberek laknak. Paplanfoszlányok a föld alatt. A romos „váró” is el volt függönyözve kartonlapokkal. Az a földszinti hajléka valakinek.
     Az a kapu a töltésen, vasszárnyakkal a semmiben, nem kapcsolódik se falhoz, se kerítéshez, magában áll, a zen „kapujanincs átjáró” fordítottja. J. kisütötte, hogy valaha egy szénlerakó hely lehetett ott, és én ezzel ismét visszakanyarodtam József Attilához, és látni véltem a csillogó, zsíros szenet. Egyébként Bánya utcának hívják az utcát, mely a töltésre vezet. Az utca végében a baptista szeretetszolgálat raktára, láttam már tömeges veszekedést a zárt ajtaja előtt. Az utca elején akváriumfényű pinceborozóba – amilyen talán már nincs is másutt Budapesten – vezet le a keskeny, fekete lépcső; a cégér meg a föliratok ötvenéves tipográfiája: „presszó kávé, üdítő italok”. Egyszer lemegyek: a nyelvemen a kávé avas íze.
     Ma délelőtt felhívott Anyu: „ma reggel szoptattalak először”, mondta. Mindenféléket láttam hirtelen, téli fényeket, a saját csecsemő-szememet. Tudom, hogy Anyunak averziója volt és van a testiségtől – ez is olyan téma, mely az „igazi” naplóba kívánkozik... Erre a hamis naplóra pedig úgy készültem, hogy küldtem távoli barátomnak egy e-mailt, melyben leírtam, hogy miről nem beszélhetek majd itt, és úgy érzem, levélírás közben több dologra is ráébredtem, és talán sikerült tisztáznom egyet s mást. Főleg magammal. A Litera-naplónak köszönhetően! Bárcsak jó kezdetet, egyáltalán kezdetet jelentene ez a levél! Vagy ez a napló.
     Negyvennyolc éves lettem. Ez egy szép szám, mondom ma Zsuzsának a telefonba, nem? Megerősítésre vágytam, hogy egyetlen csepp optimizmust kipréseljek a mélységesen pesszimista lelkemből. Egyébként pedig az „igazi” napló nem igazabb. Ezt tegnap sejtettem meg, Karen Blixent olvasva. Azt mondja: „Önmagához talán nem is lehet tökéletesen őszinte az ember. Az igazság fogalma, akárcsak az időé, emberi közösségben keletkezett, és így mindörökre annak a függvénye.” A hamis napló az igazabb, és az e-mailem igazára is csak akkor derülne fény, ha a barátom reagálna arra, amit írtam, és módosítaná, netán cáfolná a mondottakat. De erre nem biztos, hogy sor kerül, mert az e-mail is magányos műfaj, melyben mindent szabad, amit a valóságban nem lehet, és nem kötelezi az embert semmire, dialógusra sem. Egy gombnyomás, és repülnek a szavak – fölrobbanva a semmiben.
     És még egy kapu, amit Božica Zoko horvát költőnő verséből szedtem. Jasznaja Poljanán van, nem tartozik hozzá sem ház, sem udvar, és egyik szárnya ebbe, a másik amabba az irányba leng ki, „mintha két ellentétes irányú szél” fújná.
     Kapukat fogok gyűjteni ebben az évben.

Radics Viktória

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.