Napló 7.
2003. 12. 23-24, Budán

Olyan vásárlási láz fogott el tegnap, oly hév, mint régen a kaszinóban. Évek óta megint, némileg komolyabban vehető összeggel vettem a nyakamba a várost és végre elégedetten tértem haza zsákmányaimmal. Az utolsó boltba, turkáló, egy pulóverért mentem be, de húsz perc után szólnom kellett a kisasszonynak, most már húzza alá a cédulát, mert nem tudok megállni. Tényleg, akárha egykor: bejött a tizenhetes, a tizenkilences, meg a nulla, akkor a következő körben legyen még ez, meg az, meg amaz, az eredmény gondolható.

Emlékszem karácsonyokra, amikor elmerültem, belefeledkeztem az év utolsó napjainak turbuláló fordulatszámába, repültek, suhantak, dübörögtek a napok, kocsmákkal, kártyával, ismeretlen otthonokkal és egyszer csak ott álltam, huszonnegyedike délelőtt néhány száz elmentett forinttal a zsebemben az akkorra már teljesen néptelen, kietlen piacon, előttem valami kármentő folyadék és fogalmam sem volt mitévő legyek. Emlékszem karácsonyokra, amikor az úgynevezett cipőpénzt forgattam meg, a cipőpénzt, amit rendszeresen anyámtól kaptam, mire másra, cipővásárlásra és áttekinthetetlenül tágas cipőparkkal rendelkező barátommal konspiráltam. Afrikában dolgozó apja szállította számára évről évre a legkiválóbb afrikai cipőket, elhordani mennyiségi képtelenség volt, ajándékozni belőlük helyfoglalás a lakásban, úgyhogy tőle kaptam mindig egy-egy pár príma afrikai cipőt, cipőpénzem így megmaradt, a karácsonyi ajándékokra fordíttatott. Emlékszem karácsonyra, amelyet kocsmában töltöttem Szabó Zoltán barátommal, egyszer fordult elő, alighogy beléptem, ne tagadjuk, eléggé kapatosan, kettőt se fordultam és egy, természetesen soha nem látott ifjú bestia ölelő karjai fontak át szorosan, a pulthoz alig tudtam hozzáférni, a helységből az utcára buggyant ki az ünneplő sokadalom. Nem volt túl felemelő, mondhatom.

Emlékszem a Múzeum cukrászda legendás pincérére, Lengyel Józsira, akit egyszer, még az említett kocsmai karácsony előtt, megkérdeztem, milyen is ilyenkor az élet, a tempó, a kotta egy presszóban és ő elmesélte azóta is egyik legkedvesebb történetemet, amely Józsi barátom első szolgálati Szentestéjén indul, reményei szerint nyugodt este elé néz, sztori híján marad, de egyrészt, mint mondta, ő életében ennyit nem dolgozott még, erről magam is megbizonyosodtam később, másrészt a hátsó sarokasztalnál egy fekete férfi fogyasztott határozott tempóban, sört és unicumot kért egy metronóm pontosságával és erős akcentussal hosszú órákon át, ám távozásakor forintban tárgyiasuló értékkel nem ellentételezte fogyasztását, Józsi már az ajtóból kifordultában vette észre, hogy a vendég, akárha vendégségből, távozik, utána eredt és az estéhez illő tapintattal közölte vele az összeget, mire a néger férfi immáron akcentus nélkül, ékes magyarsággal közölte, hogy "Jézus ma nem fizet" és az Astoria felé ballagott, könnyű léptekkel. És te mit csináltál, kérdeztem a sokat próbált csikágói harcost, a zavarba soha nem hozható versenyzőt. Semmit, meghajtottam a fejem és visszamentem dolgozni, aki még engem is meg tud lepni, annak szabad az elvonulás.

Az este Petrivel telt, a Katona-kamrában, Petri hatvan éves születésnapját ünnepelte megannyi író és költő, Kornis moderálásában folyt az ügymenet, amiből, a harminchat felolvasó és előadó közül Kőszeg szövege, Vallai versmondása és Melis zenéje kiemelendő, a többi, na nem néma csend, mégis valami kultusz - szavakból szobrot -, és ezt nem szeretem. Tényleg akkor minek megyek oda? Jó, hát azért mentem oda Solymosival, hogy Németh Gáborral karácsony előtt találkozzak, ez sikerült és fontos, de harminchat olvasóra nem számítottam, negyed egykor hagytuk el a helyszint, szegény Tóth Kriszta csöndben átkozta édesapját - a szereplők ábc-sorrendben következtek.

Gyönyörű nappal, vonatút előtt.