Dali, a Tibet-alji térség pénzért látogatható pillangófarmján elképedve nézem, hogyan búvik elő bábjából a nappali lepke. Ez a báb az elképzelhető ízeltlábú bábok legrusnyábbja, ujjnyi nagy, görbe és bibircsókos, kitinléces, puha héjú,  és még talán szaga is lehet. Ennek a leginkább rinocéroszbőrrel bevont termetes földimogyoróhoz hasonló bábnak az életét figyelem, hogyan készül lepkévé. Közben mindenféle szárnyas lény telepszik rám, izzadságomat a Föld ázsiai táján ugyancsak kedveli minden röpködő, ugráló, csúszómászó és lábatlan létező; öklömnyi koboldmajom pántolja körbe tapadókorongos ujjaival, hosszú végtagjaival a homlokomat, s buzgón nyalja kopasz fejtetőmről a sós nedvet, óriás gyík érdes nyelve csap ki a bőrömre, hogy hozzájusson egyetlen izzadtságcseppemhez, s a színpompás pillangók úgy kerengenek körülöttem, akárha ezen a tájon játszódó Márquez-regény mellékalakja lennék.

A lepke szorgalmasan hüvelyezi magát elő a napfényre –  nem tudja, hogy élete nem egyéb lesz emberszemek előtt zajló  cirkuszi mutatványnál, halálában pedig mumifikálódó teste valamelyik ízeltlábút gyűjtő féltett kincsévé válik. Önfeledten bámulom a meg-megrezdülő, hol itt, hol amott felhasadó tokot és az abból kikelő remegő, gyűrt szárnyú, puha lényt. A báb, amelytől éppen megválik a kifejlett állat, amelyet elhagy, mint múltját szokta bárki is, az átalakulástól egyre ocsmányabb. Látom rajta, holott nincs benne, a vért, a nyákot, az ürüléket, és hasonlatokat keresek a jelenet értelmezéséhez.

A magashegyi bambuszerdőség fertelmes köpenybe bútt lénye előttem öltözik át, s veszti el álruháját, álarcát. Szemtanú vagyok.

Amikor nem is oly hosszú idő után kiterül a lepke féltenyérnyi nagyságú négy szárnya, elszörnyedek rajta: nálánál csúfabb pillangó nem hinném, hogy valaha is születik. Talán fajtársai között a legrútabb, a teremtmények között a leginkább gyomrot fordító. A csúf bábból ocsmány lepke kél, amely pillangó mivoltára utaló latin neve ellenére sem pillangó. Halálfejes, riasztó szörnyűség, gyapjas torpedó, otromba szárnyain levegőben bukdácsoló barna tengeri uborka.

Az élettől elhagyott báb máris elfogadhatóbb.

Inkább a lepkét látom egyre inkább álruhásnak.

E történetemet nem mondom el az este hatkor egybegyűlt hallgatóimnak. Túl vagyunk a vizsgákon, elkezdődött a második félév, ideje szelídülni.

Ne riasszam meg őket azzal, hogy mindenre magyarázatot akarok adni. Felesleges parabolának hallható történettel terhelni őket. Nincsenek sokan, veszprémi mértékkel is apró szak a miénk.

A meghívón, s a szóbeli megismétlésen, amellyel invitálnak az etika szakosok farsangi bulijára, szükségesnek tartották megjegyezni, hogy örülnének, ha a megjelentek jelmezben, esetleg maszkkal lefedett arccal érkeznének. A találkahelyet, amelyet megneveznek, eddig nem ismertem, de minthogy a város közepén működik, azonnal tudom, énrajtam nem lesz ugyan se Batman-jelmez, se hétfejű sárkány, se gomba, és bizony a Mikulás-napra kapott felcsatolható, zseblámpaizzóval belülről kivilágítható, paprikapirosan izzó szarvakat sem helyezem a fejemre. Sem azt nem tudom elképzelni, hogy én, az öregedő pedagógus, aki tanárságának általában megfelelni igyekszik, sem azt, hogy a lakóhelyén testében is felismert író denevérember-öltözetben vonuljak át a februári alkonyatban, avagy szörnyruhában tüzet okádónak hihessenek az Óváros téren.

Ami feltűnik számomra magamból: denevérember, sárkány, gomba, ördög (krampusz). Majd még egyszer: denevérember, sárkány. Ezek a felemlített lehetséges "álcák" (cover). Kicsit, azaz nagyon szürreális mind. Mindegyik amolyan hibrid vagy mutáns lény: a denevérembernél ez egyértelmű; a sárkány nagyra nőtt, elburjánzott fejű, mutáns gyík- vagy varánusz-féleség; a gomba a növény-és állatvilág határmezsgyéje; az ördög pedig bukott, három világon, huszonhét szférán keresztül zuhant angyal, akit ráadásul, hogy legyen egy kis ókor-odora, félig kecskebakként szokás ábrázolni.

De haladok tovább: másrészt meg örülök annak, hogy a hallgatók karnevál-képesek. S hogy ebben a buliban, igaz, álöltözetben, engem is ott látnának.

A magam szokásos öltözetében állítok be. Mondanám, ez a jelmezem, de beszédemet elsodorják az üdvözlések.

Van a vigalomban minden: níveába kevert kakaóportól fekete bőr, pogácsa, gyári aprósütemény, lila hagymás parizeres kenyér, csokitorta marcipánnal bevonva, marcipántó és a hozzá illő etikásra kémlelő horgász, fogadalomtétel, hogy a tanár nem nyúzza az deákját. Senki nem az, aki. Párban a velencei maszkos lányok, az apácák, és páratlanban is. Előbújnak a hallgatókból a nők, a férfiak, a kölykök és a tacskók. A csillagfejű csavarhúzó madzagon huzigálja a földön a szerszámot. Kamarás tanár úr ezüst hajkoronás fejére nem kerül fel a plüss nyuszifül, azt állítja, elég neki a saját maga teste.

Állítja, látszik a testtartásán, akkor is, ha ki nem mondja, a magaféle vallásszociológus számára, aki ismeri a keleti lélek titkát, a pillangók sorsát és a tanszékek, karok és egyetemek tündöklését és bukását, kollégái vélekedését a jelmeztelenségről: az, éppen az a karneváli jelmez.

Géczi János