Kávéház és cigaretta
2008. május 12. - Lőkös Ildikó
Én arra már rég rájöttem, hogy leginkább fecserészni szeretek mindenféle emberekkel. Ez, mondjuk, elég időigényes, de valahogy mindig ki lehet magyarázni (magam előtt). Most föltöltődtem, most a következő munkához gyűjtöttem élményt, most másoknak adtam mindabból, ami bennem összegyűlt, most kölcsönösen eszmét cseréltünk – de a legravaszabb, hogy sikerült olyan foglalkozást találnom magamnak, hogy mindezért még fizetnek is.
- 2008. május 12.
Macerás dolog ez a nyilvános naplóírás. Egyrészt semmiképp sem akarom így kezdeni, mert minden napló így kezdődik. (Most már mindegy.) Másrészt tényleg macera, mert fényképet kell találnom magamról, s mindegyiken randa vagyok – miközben azt is tudom, hogy tíz év múlva majd elalélok, hogy milyen szép voltam. De ebben a pillanatban ez nem vigasztal. (Most már mindegy.) Harmadrészt a karakterszám – ami olyan, mint a céllövölde. Nehéz pontosan beletalálni. Amikor elkezdenek telni a sorok – elképzelhetetlen, hogy ötszázig is eljussanak a karakterek. A végére viszont meg nem akar befejeződni – elképzelhetetlen, hogy megálljt lehessen parancsolni ötezernél. (Most már mindegy.) Legvégül pedig ez a határidő. A leadás. Ez a legnyomasztóbb. De hát nem hajszolt ebbe bele senki. Önként dalolva. (Most már mindegy.)
„Kedves Naplóm!” – jut eszembe egy hajdani naplókezdés. Ezt akkor, jó tíz éve is van már, G.Gy. (az összes monogramot fölfedem az utolsó részben, de addig egyetlen egyet sem) írta bele egy premierajándékba. (A premierajándék színházi körökben dívik, a bemutató alkalmából veszik egymásnak a produkcióban résztvevők. Szerencsés, ha kapcsolódik az előadáshoz illetve fölidézi a próbafolyamat megrázó pillanatait, vagy nagyon személyes. Ezek beszerzése a karácsonyi vásárlási őrülethez hasonló. Szokás eme terhet úgy enyhíteni, hogy a résztvevők kihúzzák egymás neveit, és akkor csak egy-egy kollegának kell ilyen esetben ajándékot venni. Ám ilyenkor meg a sors szokott kegyetlenkedni, összehozván ősellenségeket vagy egymással alig érintkezőket, pl. a fordítót az öltöztetővel. És ezt most nemcsak azért írom le, hogy érthetővé váljon a „premierajándék” kifejezés, hanem azért is, mert megígértem a szerkesztőknek, hogy majd a napló olvasója megtudhatja, milyen a színház hátulról, meg hogy milyen a színházi dramaturg elképesztően izgalmas szürke hétköznapi élete.)
Tehát G.Gy vett egy nagyon szép, kecsesen nőies kis füzetet a darabbeli partnerének, a grófnőt játszó, akkor még főiskolás F.A-nak. – a darab M. Úrhatnám polgára volt Kőszegen, M.B. rendezésében – és a tulajdonos helyett, de az ő nevében megkezdte a naplót: „Kedves Naplóm! Ma nagy dolog történt velem, és ezért hálás vagyok a sorsnak: megismerkedtem G.Gy-vel…” Persze, az igazán érdekes az lenne, ha tudnánk, folytatódott-e aztán ez a napló, mi lett később a füzet sorsa, egyáltalán, vezet-e valamelyikük naplót. De erre most nincs válaszom. (Most már mindegy.)
Mindenesetre nagyon szórakoztató saját magáról írni az embernek, amikor teljesen mást kéne írnia, jó unalmasat vagy jó nehezet – és ezzel szemben a naplóírás mégis csak nagyon üdítő. Beszámolni a napról, elégedetten fölidézni, hogy ma pontot tett a darab végére, melyet M.K-val közösen ír, egy másik M.K. kisregényéből, L.J. ír hozzá verseket, S.F. zenét, J.T. rendezi, jó sok szereplővel – ebből is érzékelhető, hogy L.I. csak gondolja, hogy pontot tett – lesz abból még vessző, pontosvessző, fölkiáltójel, kérdőjel, de leginkább a három pontnak van esélye. Aztán úszás a H.A. Nemzeti Sportuszodában. Egy km a napsütésben – persze az igazi kékharisnya ilyenkor is a munkára gondol, a „kedves naplómra”, a dla-ra, a holnapi olvasópróbára K.I-vel, meg a délelőtti rendelkezőre B.Z-vel, és kéne a Bástyasétányon is dolgozni H.P-nek… Meg még nyílt fórum megbeszélés is lesz. Este meg még kis interjúbeszélgetés U.A-val a Sirályban. Ez nem sok, csak így leírva, meg megélve – inkább az a baj, hogy olyan nagyképűnek tűnik föl, hogy „persze, na ne már, ennyi minden!”, másrészt pedig a szétszórtság lehetőségét is sejteti – ennyi mindent lelkiismeretesen azért nem nagyon…
Jó, persze, van, amikor elfogy a szufla, de többnyire kitart. És amikor a megkönnyebbülés (katharzis) jöhetne, akkor már ott is az újabb rém. Bár ezek igazából nem rémek, hanem a barátaim, de az is lehet, hogy rémek a barátaim.
S hogy ezekkel a rémekkel barátkozhassak, sok mindent félre kell tennem, fontos telefonokat, filmeket, barátokat – de ez azért nagyon jó, hogy vannak dolgok, amiket izgatottan várok.
Én arra már rég rájöttem, hogy leginkább fecserészni szeretek mindenféle emberekkel. Ez, mondjuk, elég időigényes, de valahogy mindig ki lehet magyarázni (magam előtt). Most föltöltődtem, most a következő munkához gyűjtöttem élményt, most másoknak adtam mindabból, ami bennem összegyűlt, most kölcsönösen eszmét cseréltünk – de a legravaszabb, hogy sikerült olyan foglalkozást találnom magamnak, hogy mindezért még fizetnek is. Csak ennek az őrületes közléskényszernek az a vége, hogy ilyesmit is leírok, amit nem lenne szabad, mert így kiderül, nekem az egész életem csak egy nagy szórakozás…
Bár ezt sokkal pontosabban fogalmazta meg H.H. dramaturgtársam kisfia, mikor az iskolában mindenkinek arról kellett mesélni, mit dolgoznak a szülei: „Az én anyukám kávéházakba jár, ott bácsikkal találkozik, akikkel beszélget, és sokat cigarettázik…”
Hát ez a dramaturg, akinek az életének egy hete tárul föl hamarost…
Hozzászólás