“Indulj el egy úton, / én is egy másikon, / s hol egymást találjuk, / egymáshoz se szóljunk" (magyar népdal)
 
A napló hatodik napjára életem origója, egyetlen biztos pontként térben az ágy, időben az ébredés. Ötödik napja délután egyre állítom be a telefoncsörgést, s bár próbálkoztam a hősiesség különféle fokozataival (reggel nyolc, délelőtt tíz, tizenegy, és végül dél), kiderült, nem vagyok alkalmas a lemondásra, és főképp nem, ha az alvásidőm bánja, legyen a tét a ráérős, lassú tempó vagy egy vidám délelőtti csevej a Royal Szálló halljában. Régi időszámításomba az efféle fényűzés bőven belefért. Tehát az A változat szerint egykor ébredek, remélve, hogy még csak tíz óra van, vagy tizenkettő, aztán beletörődve a való világba, lecsapok konyhában lapító laptopomra, kitépve őt is a tespedésből. Mondhatnám azt is, persze, hogy a munkamániás rabszolga mint hű kutya várja az ébredésem, körülliheg, nyaldossa képemet, rám ugrik, és legkorábban is csak három óra tájt tudom lerázni magamról, hogy megpihenjünk. Ezután jön az ámokfutás: magamra kapva bármit, mi szem előtt van, nekirontok a városnak, találni helyet, ahonnan elküldhetem a napi penzumot. Nincsen nekem internetem. Ezután kezdek kicsit élni vagy dolgozni, megszervezni tripla fordulatszámon mindazt, mi restanciám lett az írás miatt. Ha szerencsém van, még ezt is beírhatom a naplóba, mint például ezt a keddet a Trafóban, halottak napján. Végre eljött ez a nap is, pedig hogy szorongtam tőle, az álmaim is ezt mutatták. Remélem, ha befejezem az írást, megszűnnek kis időre álmaim, mert bármennyire is jó volt bennük lenni, az ilyen intenzív folytonosság engem fáraszt. Szeretnék kicsit megpihenni, és nem emlékezni álmaimra. Túl sok nekem az ennyi álmodás, a vak is látja, hogy mennyi meló, nem véletlenül mondta volt dr. Freud, hogy álommunka, és nem, hogy álomnyaralás. Visszatérve a hétköz-nappalokba: hajnali ötig tartott a keddi klubom. Ahol a dalok születnek, az egy dolog, de ott születnek a fejfájások is, úgyhogy ami másnak szórakozás, az nekem megint meló. Éjt nappallá téve dolgozni ki szeret? Úgy látszik, én. Dr. Máriás elküldte a francba a halottakat, s vele együtt az élőket is, mindkét brigádot töketlennek találva az e- és túlvilágra. Két rendőr kíséretében adta elő a versikét, melyben rövid idő alatt eltette őket láb alól, szintén dalolva. Kísért a múlt, sokféle változatban. Szelektív hulladékgyűjtést végeztem, visszaválogatva néhányat az eddig volt munkákból. Pintér Georgról* készült portréfilmet (nyolc perc) vetítettem, s magyaráztam én, mert Dr. Vágvölgyi B**. távolmaradni kényszerült, lévén a Bush-Kerry játszma végső futamának kommentátora, valahol a végeken. Volt még egy igazolatlanul hiányzó dalnok is, nevesen Peer Krisztián, aki Erdélyt választotta a Trafó-pince helyett, gondolván egyet, de nem tájékoztatva minket előre a gondolásról. Ez a kis eltűnés biztos a kóbor lelkek műve, lehet, hogy Krisztián előlük loholt Transzszilvániába, ahol köztudottan mások a halottjárási szokások. A mundér becsületét asszony mentette, ez alkalommal (sic!) Nagy Gabi.*** Szerda hajnal a Trafóban ért (csak nem?!), három körül vánszorogtam haza, nem mintha sajnáltatni akarnám magam ezzel a vánszorgással. Lassú víz partot mos tempóra váltottam, ennyi történt. Partjaimnak kétségtelenül szükségük lenne ihletőre, hadd sodorja a lomha mozgás a felhalmozott hordalékot, vagy rakja le termőtalajnak, melyből a holnap (holnapután) virága szárba szökken. Még egy nagy zabálás egy másik töröknél, valami furcsa, sóból és állatból készült levest kanalazok, utána kebabot tömök magamba, rizzsel és teával. Néz is az iszlám időkből idetévedt férfi a gyaur nő étvágyára mint csodára. “Hajnali háromkor ennyit eszik?!" Mondanám akkor, kedves Ahmed, tájékoztatásul, hogy ébredésem óta ez első rendes étkem, leszámítva egy boldogtalan szendvicset, meg lányom sztrapacskamaradékát, amit kutyafuttában bekaptam. Az aktuális sarok, ahol kedd éjjel lerogytam enni az Oktogontól alig egy köpésre, nem szolgált semmi eseménnyel, ha csak nem azzal, amit útitársam a tv-ből, rádióból informálódva előadott. Népszavazás itt, és földrészbővítés Dubaiban, kinek a nagy GDP, kinek a nagy gond. A Rózsa utca sarkán, az éj leple alatt a Bábszínház falán három férfi létrázik. Stikában lessük őket szemünk sarkából, míg taximra várunk. Ablakmosók? Tatarozók? Banditosok mindenki szeme láttára? A taxis néhány percig ellágyult arccal nézi őket. Betörők, mondja, én meg, hogy: biztos? Biztos, biztosít, és lassan, mintha néznénk a várost, elhagyjuk őket, tovahajtván. Zajlik az élet hajnali négykor az Andrássy és a Rózsa sarkán. Otthon az ágyam, s rajta Hans Castorp vár rám, ő most az egyetlen férfi az életemben. Igaz, hogy kicsit vérszegény, szegény, és főképp, hogy csak papíron létezik, nem mintha írott formáját tekintve azt mondhatnám, hogy ő az esetem. Hogy baj van az egészségével, az megbocsátható, tudva, hogy fejlődéstörtét testének krízise is motiválja, és ráadásnak ott a baljós vég is, mely semmissé teszi erőfeszítéseit. Innen nézve viszont, s legyen ez a hely a metafizikáé****, megéri a fáradozás, amivel az ifjú életét a nagy közösbe beáldozza írója. Csatában vagy a betegágyban, hősünknek el kell vesznie, együtt a veszendő világgal. Aki a varrónőt a vajas zsömle+kávé kóddal azonosítja be, egyébként se számítson a sorstól biztatásra - de mégis csak fájni fog a könyv végére a Hansiért a szívünk, mint ahogy kár az ideákért is, innen nézve, ugye, kedves Naplóm.

Most, hogy végre csütörtököt mondhatok, real time-ban hajnali egy óra ötvenhárom perckor, elfog a félelem. Hogyan tovább? Leszek-e nagy, leszek-e szép? Leszek-e újra az, aki voltam, egy lusta dög, aki addig alszik, amíg fel nem ébred? Szeretném remélni, hogy igen.
Utolsó naplóíró napom, a szerda, a B verzió szerint alakult. Ébredés egykor, telefon bekap, az első üzenettel időm viharos tempóra vált. Leányom sms-e szabja át az A verziót. Kapkodás, taxi, ott lesz tán pihenésem a sokkos ébredés első rohama után. De nem, kedves Olvasó! Ne hidd, hogy a bérautóban lazíthatsz! Sosem gondoltam volna, hogy ennyire igaz Hamvas intő beszéde: éberség, éberség! Alarm! Attantion! Vagy, hogy Garaczit is idézzem: nincs alvás! Zöldre váltó lámpánkba száguldó luxusautóként hasít a végzet a rendezői balról, s ugyanebben a pillanatban érzékelem sofőröm lanyhuló figyelmét, ahogy a rendezői jobbra bambul épp. Hoppá! - szólítom vissza a valóság sűrűjébe ábrándozásából testemnek szállítóját. Hoppá, és fékcsikorgunk, és némán hajtunk tovább, nem hagyva elszabadulni az indulatokat. Mosolyogva koncentrálok az út közepére, mint egy Buddha, hasonlóképpen odaterelve a jó taxis figyelmét. Megbocsátunk. Életben maradtunk. Nincs rajtunk karcolás, gyermekem sem hiába vár. Show must go on, ahogyan a Játékmester ebben a pillanatban megítélte.
Ebédnél néhány hajmeresztő részlettel gazdagodik a túlélőtúrák rejtelmeit illető csekélyke tudásom. Szakadékos víz. Két éve ennyi volt a jóslatba foglalt metafora, mely kihúzott engem a csávából, ahova keveredni Isten rendelt. A csáva olyasmi, mint a mocsár, ahová éjnek idején téved a fáradt vándor, s ahonnan gyakran nincsen se előre, se hátra. Az egyhelyben toporgás, sajna, nem köpüli keményre az olvadó talajt lábunk alatt, sőt. Süllyedtem lassan, bokáig, majd derékig, / s hiába görbült sírásra a szám, / mamán, papám azt hitte, rég felnőttem, / s nem én kiáltok segítségük után. Nem csigázom tovább a kedélyeket, a melodráma drámává éri magát, ha beteljesül, mindenki járt már pórul, úgyhogy az archetipikus élmény megvan. Megvan? Túlélni jó!
E kis kitérő után a Trafóba loholtam ismét, ott értem még a Szépírók elnökét és helyettesét, meg a titkárt. Lesz még szőlő, és hozzá lágy kenyér, lesz Litera-előszilveszter és lesz a Szépíróké is, szintén. Paizs Miki ügye viszont nem épp rózsásra áll: a bevállalás csak addig tartott, úgy nézem, amíg buli volt a Buzi-e vagy szövegét úri társaságban is, proccból elővenni. Mostan biztos és bizonytalan egzisztenciákat veszélyeztet a hősfi, nem látszik tisztán, ki viszi át a szerelmet, s a Stixen Beteg Patkányembert.
Este 7. Már csak öt órát kell kibírni, kedves Naplóm, s megszabadulunk egymástól. “Aki minket meglát, / mit fog az mondani, / azt fogja gondolni, / idegenek vagyunk" A Fiatal Írók Szövetségének felolvasóestjét navigálgatom a Trafó-pincében, bemikrofonozás, lelket öntés, kevesen vagyunk, de annál inkább bátrak. Az étterem személyzete Mrena Julianna verseit váratlan tapsviharral jutalmazza, a láthatatlan karzat hangját hallatja, miként a nép.
Este 9 óra 30. Taxiba vágódok, ma már másodszor adva esélyt a társaságnak.
(Budapest) Sors mint esély. Merlin, Tűsarok-est. Lecsengetéséül a heti ámokfutásnak, ismét Zsófival - s zár a nap. Anya csak egy van, ha az optimista verziót innen nézem. Nekem meg csak egy gyerekem, úgyhogy Sissóra épp csak ráköszönve, továbbrobogunk az Eklektikába. A gyógyító beszélgetést választjuk a szintén terápiás hallgatás helyett. Átsiklunk a közélet hírein, érintve Busht futólag, de nem időzve nála - az élet túl rövid e sok veszélyes emberanyagra fecsérelni.
22. óra 30. Utolsó vacsoránk ez, kedves Naplóm, adjuk meg hát a módját, legyen spenót bundás kenyérrel, de előtte felhörpintem a mai nap hatodik kávéját. Igyunk a medve bőrére, s kísértsük meg az Istent. A szív a test motorja, az hajt előre minden élőt, persze csak azt, akinek adatott e nemes szervből. Híján van néki, például a szép lepkeállat, nincs mása, mint holmi nedvek, mégis szárnyal, virágról rebben más virágra, s nincs szüksége a fennkölt dobogásra. Bang-bang. Élek. Viszlát, napló, bajlódjon veled innentől más.
 
Kelt 2004. november 4-én, hajnali 4 óra 44 perckor, Budapesten, a Rózsa utcában. S, hogy mikor fekszik, csak a Jóisten tudja!
 
* Pintér Georg, filmrendező, a TV Szigetnek készült vele interjú.
** Dr. V.B.A a keddi Songwriters’ Klub rendes filmszakértője, főképp saját és Dél-Kelet-Ázsia ügyben.
*** Nagy Gabriella, író, aki Peer úr egyik költeményét vállalta felolvasni az általa is szerkesztett s pénzügyi okokból sajnálatosan kinyuvadt Törökfürdő folyóirat ut’só számából.
**** “legyen ez a hely a metafizikáé" Tilos rádiós telefoninterjú-idézet Hudi Laci színházrendezőtől.