Keddi másnapló
2006. április 11. - Szlukovényi Katalin
Mit érdekli az embert tizenöt évesen, hogy Zrínyi ki vagy be futkosott, hogy Vörösmarty döcögő házaséletéből milyen bölcseleti végkövetkeztetésekre jutott, vagy hogy Julien Sorel ágya és karrierje között mi az összefüggés? (Persze, mindig akad egy-két gyermek, akit épp ez érint meg. De ennek statisztikai valószínűsége józan paraszti ésszel tippelhető módon kétségbeejtően csekély.)
- 2006. április 11.
Nem szeretem a Költészet Napját, nemcsak mert tapasztalatom szerint a költészet lényegénél fogva spontán, ha akar, úgyis jön, mint a szerelem, ha nem akar, akkor írhatod be az előjegyzési naptáradba, kár erőltetni - inkább talán azért, mert viszolygok az intézményesített ünnepektől. Nekem még csak elvétve sikerült karácsonykor karácsonyi hangulatba keverednem, a születésnapjaim megbízható menetrendszerűséggel katasztrofálisan sikerülnek, újévre pedig általában sikerül szakítanom. Az állami ünnepekről nem is beszélve. Eleve hülyén érzem magam a gondolattól, hogy egy bácsi szépen megmondja nekem, melyik napon minek kell örüljek, lehetőleg mutatós stílusban, torkig lakkcipőben. Brrr. Az a fura, hogy akárkivel beszélgetek, mintha mindenki így lenne vele: mindenki ásítást vagy jobb esetben röhöghetnéket fojt el a szónoki beszéd alatt, mindenki még inkább unja, ha ő maga a szónok, mégis feszt űzzük ezt az össznépi társasjátékot. Elnézést kérek, jelentkezne, aki ezt élvezi? Nem tudom, lehet, hogy tényleg kötelező ürügyet kell találni ahhoz, hogy a fontos dolgok ne sikkadjanak el végleg, hogy legalább néha muszáj legyen leporolni őket, és mindenki előtt jól hallhatóan kimondani a nevüket, mielőtt még azt is elfelejtjük. De nekem akkor se megy vezényszóra.
Mindamellett a mai Költészet napi teendőmnek örültem. Egy győri gimnáziumba hívtak, és középiskolába mindig szívesen megyek. Egyik kedvenc vesszőparipám ugyanis a magyartanítás reformjának múlhatatlan szükségessége, s öröm, ha bármit tehetek az irodalom életidegenségéről szóló tévképzetek oszlatásáért. Az igazi fegyvertény persze a tantervi követelményrendszer totális átalakítása volna: ha többé az idő nagy részében nem félhalott művelődési anyagot szuszakolnánk le a nyomorult ifjak torkán, egy életre elvéve a többség kedvét a magasnak titulált irodalomtól, hanem megtanítanánk őket olvasni, méghozzá olyan szövegeket olvasni, amelyekhez van esélye, hogy bármi közük lehet. Mit érdekli az embert tizenöt évesen, hogy Zrínyi ki vagy be futkosott, hogy Vörösmarty döcögő házaséletéből milyen bölcseleti végkövetkeztetésekre jutott, vagy hogy Julien Sorel ágya és karrierje között mi az összefüggés? (Persze, mindig akad egy-két gyermek, akit épp ez érint meg. De ennek statisztikai valószínűsége józan paraszti ésszel tippelhető módon kétségbeejtően csekély.)
A középiskolai irodalomoktatás az összes homlokzati foltozáson-renováláson és módszertani tűzijátékon túl, alapvetően még mindig a kánon konzerválásával van elfoglalva, holott legfontosabb feladata - meggyőződésem szerint - az lenne, hogy megtanítson értelmesen, a már felgyűlt tapasztalatok, sémák, megfogalmazások birtokában, önállóan gondolkodni, beszélni, írni a mindenki életében felmerülő kérdésekről, egyúttal megérteni - vagy legalább őszintén megérteni próbálni - más emberek gondolatait, érzéseit, ekképp lehetővé téve az egyes szubjektív világok közötti kommunikációt. S ebből a szempontból többre menne a diák, ha olyan versen edzené az agyát, amelyikben a 7-es busz jár - olyat már legalább látott életében -, mint hogy lábjegyzetből kell azt is kikeresnie, eszik-e vagy isszák a rút szibarita vázat. Tagadhatatlanul kell az alapműveltség ahhoz, hogy felnőttként eligazodjék az irodalomban, és ráleljen a neki épp fontos szövegekre, de e tevékenységéhez előfeltétel volna, hogy érettségi utánra maradjon egyáltalán kedve keresni. Tanárok és irodalmárok - eddig kb. mindenki, akivel a témáról beszélgetni volt szerencsém - egybehangzóan állítják, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére tapasztalataik szerint a középiskolások meglepően fogékonyak a kortárs irodalomra. A diákok a hozzájuk problémafelvetésben, témában, kifejezésmódban, humorban közel álló művek értelmezési nehézségein egészen jó hatásfokkal küzdik magukat túl, ezek arányának tetemes növelésével tehát mindenki előrébb lenne: az ő gondolkozásuk is hasznát látná, és a kortárs magaskultúra sem kellene, hogy lépten-nyomon a saját belterjében fuldoklását panaszolja fel. Az a furcsa, hogy a zene, a film, még a képzőművészet is mintha inkább megtalálná az útját a maga közönségéhez, mint az irodalom, s abszurdum, hogy legfőbb gátjának épp az tűnik, ami leghatékonyabb eszköze lehetne: az iskolai magyartanítás.
Félreértések elkerülése végett: legkevésbé a magyartanárokkal van bajom. A mai esemény - egy helyi diákantológia bemutatója plusz beszélgetés - is azt tanúsította, hogy sokan közülük még a szerintem eleve elhibázott vagy legalábbis korszerűtlen keretek között is elképesztően jó hatásfokkal tudnak az előírt mellett a lényegi feladatokra is figyelni. Egy átlagosnak tartott gimnáziumban egy-két magyartanár lelkesedése elég ahhoz, hogy 16 éves gyerekek értelmesen tudjanak beszélni, nyilvánosság előtt pontos kifejezőeszközök birtokában felolvasni, releváns kérdéseket feltenni, önmagukat a közhelyesség szintjén túl, gyakran meglepően jó, egyedi ötleteiket felismerve és kibontva, írásban kifejezni. Mennyivel előbbre tartanánk, ha ezt nem helyi partizánakciókban, egy-egy lopott nagyszünet, faktos óra keretében kellene művelniük, hanem nagyságrendekkel nagyobb terepet kaphatnának rá a tanórán?
A másik félreértés elkerülése végett: nem azért gondolom, hogy jelentős mennyiségű kortárs magyar irodalmat kellene olvastatni a diákokkal, mert egy fikarcnyival is zseniálisabbnak gondolnám azt, ami az irodalomban most zajlik, mint ami akárhányszáz éve volt. Csak annyit gondolok, hogy a huszadik századi magyar irodalom elég jó ahhoz, hogy rajta keresztül az irodalomértéshez alapvetően szükséges, összes érdemi készség elsajátítható, és mivel közvetlenül foglalkozik mindazzal, ami a diákok gondolatait is foglalkoztatja, és amire a korábbi műveltséganyag csak cizellált áttételeken keresztül vonatkoztatható, fölösleges rákényszerítenünk a diákokat arra a kerülőútra, amelyet többségük amúgy sem fog végigjárni.
A kortárs irodalom értelmezési nehézségeinek - ahogy fent írtam, szerintem mondvacsinált, illetve megoldható - problémáját félretéve is felmerül azonban egy másik. Nevezetesen a "na jó, de akkor konkrétan kit tanítsunk?" kérdése. A sokunk által már szinte közhelyként követelt tantervi átalakításhoz ugyanis a huszadik századi irodalmat lényegében újra kellene kanonizálni. És ahogy elnézem, ebbe senki nem mer belenyúlni. Főleg, ha a kérdéses szerző még nem tette meg a szívességet, hogy meghaljon. Mert ha X-et sikerül bebetonozni a tanagyagba, akkor abból hóttig mögél, ha meg Y-t nem, akkor legközelebb tuti nem szavazza meg az ösztöndíjamat/kultúrfokozatomat. És mekkora blamázs, ha A-t bevettük a nagycsapatba, aztán három kötet után rájövünk, hogy elrontottuk/elrontotta? Vagy pláne B-t kihagytuk, s erre fogja magát, még éhen hal nekünk. Pedig egy - a kortárs irodalomhoz hasonlóan - élő, lassacskán, folyamatosan, mondjuk évtizedes sebességgel - változó kánonban kellő szelekcióval elég jól ki lehetne védeni a legdurvább bakikat, és a kisebb tévedéseket időben korrigálva sem gondolom, hogy feltétlenül taníthatatlanná, kezelhetetlenül változékonnyá válna az anyag.
No, mindegy, ennyit a mai álmodozásról. (Főleg az idegesít a fenti gondolatmenetben, hogy csaknem közhely az egész, annyit szajkóztuk, de hát ha elvi szinten ennyire elcsépelt ötlet, mért olyan elképesztően kevés szivárog át belőle a gyakorlatba?)
Költészet napja helyett megpróbálok inkább a hétköznapok költészetére figyelni, bár ez ma nem nagyon akaródzik sikerülni. Csak egy-egy pillanatra. Mondjuk mikor reggel ázottkutty ébreszt, most jött sétából, döglötthal-szaga van, kiflibe kunkorodva elalszik az ágy lába előtt, cirógatom a buksiját, ez jó: szőrös, meleg, szeret.
Szerkesztőség, fú a szél veszettül, elküldöm a tegnapi másnaplót, közben átfagyok. A gimis antológia-bemutató után borús vonatút vissza Budapestre, írom a mai adagot, közben számos elgépelést veszek észre a tegnapi szövegben, némelyik vicces („sarokcsóválva”), ezekért utólag is, előre is elnézést, továbbra is biztos követek el effélét, nem szándékos, de rövid a határidő. Franciaóra, aztán jön C., hogy megcsináljuk a portrét a literára, mégiscsak ciki, hogy ma egy tavalyi képet kellett feltenni, utálom a fényképezkedést, a végén kapok is egy szolid dührohamot, de legalább produktívak voltunk
A. még délután hívott, de nem hallottam, aztán hiába hívom, foglalt, estig hajkurásszuk egymást; mire összejön, hogy beszéljünk, már nincs válaszom arra a kérdésére, hogy mit szeretnék. Most mondjam azt, hogy momentán semmit? Vagy hogy a töménytelen szócséplés helyett a cselekvést, a naptárba bejegyezhető alkalmak helyett a hétköznapok költészetét? Nem mondom. Az önismétléstől ideges leszek, a patetikus túlzásoktól meg - legalább utólag - mindig elfog az émelygés.
Hozzászólás