„Hogyha kedd van, Belgiumban járok. /Hogyha szerda, hát, Róma ez” – énekelte a forgatókönyvben még talán sármos, a vásznon azonban már inkább nyálas idegenvezető a pesti mozikban 1970 körül bemutatott Ha kedd van, akkor ez Belgium című filmben. (Egyidőben játszották a címük hosszát tekintve rekorder Ha című angol filmmel és az olasz Sikerült-e hőseinknek megtalálniuk Afrikában titokzatos körülmények között eltűnt barátjukat? című olasz vígjátékkal.) A történetben amerikai turisták ruccantak Európába, s kedden éppen Belgiumba érkeztek.

 

Én (ezen a) kedden a második olyan napomat élem, amikor nemcsak bármely esemény, de bármely mozzanat, szösszenet, rezdülés vagy érzület is – nem a sors, hanem az én kifürkészhetetlen szeszélyem folytán – arra érdemesedhet, hogy – sutty! – bekerüljön a netnaplómba, s ezáltal a Nagy Digitális Közösbe. A Nagy Digitális Közösbe való bekerülés azt jelenti, hogy akárkiről akármi kiderülhet, akár évszázadokkal később is, amikor már gondot okozhat az adatok értelmezése. Utódainknak sem lesz könnyű feldolgozni az örökségüket, amely – génjeinken, mémjeinken, ingó és ingatlan tulajdonainkon kívül – utánunk hagyott információkból, digitális lábnyomokból áll majd.

 

Az írás megmarad, de a szó sem száll el.

 

Emailjeinket, web- és Skype-historyjainkat, az archive.org által elmentett honlapjainkat, iwiw-üzeneteinket, telefonbeszélgetéseinket („tájékoztatjuk, hogy a beszélgetést biztonsági okokból rögzítjük”), bankokban, bekamerázott utcákban, városrészeken készült videófelvételeket, titkos jelszavainkat, szerelmesleveleinket, bankszámlakivonatainkat, no és természetesen netnapló-jegyzeteinket gyermekeink, unokáink, dédunokáink is látni fogják.

 

A jövő történészei többet tudhatnak majd meg a tápióbicskei Szabó István flörtjeiről, a jekatyerinburgi Ivan Kuznyecov adótartozásairól, vagy a B. fővárosi Abraham Singh Tao szerda reggelenkénti titkos telefonbeszélgetéseiről, mint egykor a királyok, hercegek és grófok dicső tetteiről, győztes csatáiról, az általuk kivégeztetett személyek számáról, a felnégyelések, kerékbetörések indokairól, majd a vérengzéseket követő szentté avatásuk procedúrájáról.

 

Nincs többé titok, legfeljebb titkolózás. A NATO, a CIA, a Google, a Microsoft és a többiek rólam is számon tarthatják, mit telefonoztam, s mikor, miért, kinek. S hiába titkosítják akár nyolcvan évre,  miről álmodoztam – még Gárdonyi Géza sokkalta titkosabb titkosírásának megfejtéséhez is elegendő volt ötven esztendő.

 

Kedd van, vagyis tegnap kedd volt – ma már (minden út Rómába vezet :))) szerda van, amikor is az volna a tisztem, Kedves Naplóm, hogy Beléd írjam, kedden mit telefonoztam, mit mondtam és kinek. S persze, hogy mit reggeliztem – ami nagyon fontos, mert ettől lesz a napló, Kedves Naplóm, napló. Megmondom: eddig ma még csak dopping volt – először egy kávé, na jó: az ananászlevet követően kávé – majd mate, vagy Máté, amire (mármint az általa okozott éberségre) nagy szükségem van, mert nemcsak ezt a naplójegyzetet kell gyorsan megírnom, hanem több más dolgot is. És hiába nyugtatom magamat Lord Clockwork híres mondásával („Ah, mitől ez a nagy stressz? Hisz’ végtére is minden szöveg mondatokból, minden mondat szavakból, s minden szó betűkből áll – csupán a megfelelő sorrendet kell megtalálni”), attól még nem lesz egyszerű megtalálni azt a sorrendet. S hiába a hivatástudat: a büszke meggyőződés, hogy a funkcionális alfabéták halmazának ahhoz a részhalmazához tartozom, amelyben íratlan szabály, hogy írni kell – attól sem lesz semmi könnyebb.

 

Az írásból ugyanis – ha nem a leglényegesebbről szól – könnyen levegőbe lényegtelenítés sikeredhet. Ha nem arról írunk, amiről éppen írni kell – akkor a legirodalmibb tevékenységünk is merő pótcselekvés. De vajon ki mondja meg, mi a lényeges és mi a lényegtelen? Ki tudja biztosan, mikor mit kell? 

Kedves Naplóm! Tegnapelőtt, hétfőn este nagyon későn feküdtem le, ezért két vekkert (telefont) is beállítottam reggel hét órára. Igen ám, de a mobiltelefon, vagyis a vekker (ahogyan nagyívű enciklopédikus munkájában a természettudós Karinthy meghatározta) olyan sajátságos ragadozó, amely a fülén keresztül támadja meg az embert, s meglehetősen korlátolt szellemi képességekkel bírván rendszerint összetéveszti azt a személyt, aki este felhúzta (felcukkolta), azzal a jobb sorsra érdemes jámbor emberrel, aki reggel az illető ágyában ébred, és nem érti, miért ez az ellene irányuló fülsiketítő agresszió. Én voltam az a jámbor ember, és a fáradtságtól a harmadik alkalommal nem nyomtam be időben a snooze (szundi) gombot, s így – hm – hét óra helyett egy tizenegy előtt tíz perccel csörgő telefonhívásra ébredtem fel végül. Sietve megírtam a netnaplómat,  majd átadtam magam a pihenés helyett – a munkának. Hogy pontosan minek, azt az információt jó okból még néhány napra titkosítom, de Nyájas Böngészeim nem fognak lemaradni semmiről: a héten mindent megírok úgyis.  

Anélkül, hogy a Kispál és a Borz zenekart okvetlenül idézni akarnám („esténként eszem meg a kihűlt reggelit”), közlöm, hogy tegnap reggelire a tegnapelőtti vacsorám maradékait ettem, ami szendvics-falatkákból és narancsból állt. Utána lementem az újságoshoz újságért, közben benéztem a fodrászhoz, és mondtam, most nem érek rá, de még a nap folyamán beugrom a radiátorért. Ugyanis a múlt hét végén, a long weekend előtt, voltam a Wallenberg utcai fodrásznál, aki a feleségével és a kisfiával Szabadi Sóstóra készült, de nem kapott kályhacsövet a Bricostore-ban, és félő volt, hogy éjjel fázni fognak. Én felajánlottam, majd le is vittem nekik az elektromos radiátoromat – ami hétfő reggel óta várja a fodrászüzletben, hogy érte menjek, de egyelőre 50 óra sem volt elég ahhoz, hogy e háromperces útra elszánjam magamat.

 

Kedves Naplóm! Már megint nem szabályos naplójegyzeteket írtam Beléd, nem írtam meg az ebédemet, a Jánosnál tett koraesti látogatásomat, s főleg nem írtam meg, hogy mit álmodtam. Mert az igazság az, hogy tegnapra és mára virradóra is élénk álmaim voltak – ám gyakorlatilag semmire sem emlékszem belőlük. Pedig akadt a naplómban tegnap említett személyek között valaki, aki azt kívánta este, hogy álmodjak szépeket, hogy ma megírhassam. Az illető nevét nem közlöm, mert már a nevének tegnapi egyszeri említését is sokallta. A titkosítás nagy úr. – De a jövő akkor is a glasznosztyé, a nyílt forráskódé.  

 

Most búcsúzom. Holnap találkozunk.