És nem reggel van, ezt fontos megemlíteni. Itt Sasadon nem létezik a reggel, a délelőtt már igen, a délután is, este az megint csak nincs, de rögtön helyette ott van az éjszaka, ami hosszabb is, sötétebb is, mint máshol. Szerencsére. Felülök és az órámra nézek, 13:26, pedig nem is volt nehéz a tegnap.

          Miközben a fürdőszoba tükrében, az arcomat nézve azt próbálom eldönteni, hogy csak borostás vagyok-e, vagy már szakállas, arra gondolok, hogy ez egy kék hétfő, és újra megbánom, hogy elolvastam az Uborkaszezont. Az egyetlen eredményt most ebben a felismerésben látom megmutatkozni: vannak kék hétfők (Blauwe Maandagen, ahogy a könyv eredeti címe mondja). A regény ezen kívül sokat nem adott nekem, de ez lehet, hogy az én hibám. Mindenesetre mielőtt elhagyom kissé romos fürdőszobánkat, az jut eszembe, hogy ha Borgesnek igaza van, és lehet valaki hedonista olvasó, akkor én ezzel szemben inkább mazochista vagyok. Vagy az is lehet, hogy csak a körülmények változtak meg. Ismerek hedonista tévénézőt, hedonista netezőt, vagy hedonista telefonálót, de hedonista olvasót nem. Az a faj valószínűleg már kihalt.

          Aztán teszek néhány pontos kört ebben a kollégiumnak álcázott szanatóriumban. Három éve már látogatókat is fogadhatok, tavaly megengedték, hogy néha kijárjak, és lehet, hogy jövőre már végleg el is engednek. Szépen gyógyulunk, mondja a portás, de tudom, hogy a szekrényében még ott a sokkoló.

          A menzán kőkemény spagettit eszek, és egy tegnapi beszélgetést próbálok magamban felidézni. A Tengernagyban Pollágh Petivel  vodkanarancsoztunk, miközben a háttérben egy részeg még zárás után is József Attilát szavalt, a csapos meg a pultra dőlve sírt. Pollágh a Népszigetről beszél, annyira tetszett neki legutóbb, mikor hárman (Emő, Peti meg én) ott mulattunk, hogy azóta egy kis kertet akar ott venni, faházzal. Azt mondja, a hátralevő éveit szeretné visszavonultságban eltölteni a szigeten, próbálom lebeszélni és kicsit bíztatni is, de ehhez én nem értek. Végül abban egyezünk meg, hogy a Sziget söröző nyárbúcsúztatóján majd közös tombolát veszünk.

          Miután a kávémat is megittam, egy újabb kört teszek, hátha találok valakit, akinek meggyónhatom, hogy ma nem mentem be az egyetemre. De egyedül vagyok. Végül visszatérek a szobámba, megpróbálok olvasni valamit, de állandóan eltereli a figyelmemet a bambusz. Egy hete vettem, és most ő az egyetlen élőlény a közelemben.

          Aztán mégis sikerül olvasnom egy keveset, ettől viszont nem leszek boldogabb, illetve mégis, kicsit megnyugszom, amikor eszembe jut, hogy a huszadik század már véget ért. Mandelstam KGB aktáját lapozgatom, kicsit perverz irodalmi érdeklődésre vall ez, de szeretnék minél többet megtudni erről az emberről (én a költői csekista). Közben rá kell jönnöm, hogy ezek a jegyzőkönyvek nem jelentenek semmit, és ami a legszomorúbb, még csak nem is elég gonoszak, egyszerűen hétköznapiak. Maradnak tehát a versek, mint mindig. Azért két gondolatot idéznék, ha már… Az írók réme, Sivarov ejtette el a következő megjegyzést: „a költő számára igen hasznos a félelem érzése - »hiszen maga is mondta« - mert segít életre hívni a verset és O. M.-nek igazán lesz része ebben az ösztönző érzésben”. A következő pedig egy bírósági kísérőlevél felirata volt: „a különleges törvényszék jegyzőkönyvének kivonata, a vádlott személy csatolva”.

          Jobban tettem volna talán, ha még idejében kiszököm a kollégiumból, és odasettenkedek a Kópiába, ahol Ködlámpa irodalmi kávéház fedőnéven állítólag Kiss Judit Ágnes szervez fiatal szerzőkből irodalmi szabadcsapatokat, felkészülve az elkerülhetetlenre. Ma este például Nemes Z. Márió korábbi újpesti futballcsillag beszélget Pál Dániel Leventével, aki amellett, hogy első kötete idén jelent meg (Sortűz a körkörös éjszakára), állítólag holdvilágnál dionüszoszi álruhában riogatja a művészi érdeklődésű hölgyeket. Jobban tettem volna tehát, de nem tettem, pedig azóta már biztos elszabadultak az indulatok, és olyankor szeretek jelen lenni.

          Én ezzel szemben kimentem a büfébe, hogy egy doboz cigit vegyek, ott azonban megrémültem az egyetemi ifjúság élénk kulturális életétől és visszarohantam otthonos (rendetlen) szobámba, ahol viszont az a nem könnyű feladat várt rám, hogy pontot tegyek ennek a napnak a végére, legalább írásban. Amíg ez nem sikerül, gondoltam hallgatok egy kis Rutkai Borit, de ezt is csak azért, mert Emő szereti, ő viszont nincs itt, úgyhogy most ez sem segít.

          Végső elkeseredésemben kimegyek az erkélyre kicsit kiszellőztetni a fejem, de mikor már éppen elkezdem érezni magamban a tetterőt, egyszer csak megszólít a szobából egy ismerős hang. Azt mondja, Dénes, igyál kurva sok bort! Kicsit meglepődöm ugyan, de magamra kapom a kabátom és már az ajtóból válaszolom neki: köszönöm, jó ötlet.