Köröshegy határában, egy nagy völgy fölött vezet majd keresztül az M7-es autópálya, ennek része a magyar hídtörténelem legnagyobb műve. Kevés híján két kilométer hosszú lesz, legmagasabb pillére pedig nyolcvan méter.
          Védőfalak magasodnak majd a kétszer két sáv két oldalán, szédülés és járműhullás ellen, így ha majd valaki áthajt a kész viadukton, nem sokat érzékel abból, hol jár, az én hidakhoz való viszonyom azonban örökre megváltozott.
          Több mint hetven milliárd forintnyi energia mozgósul itt, az ország minden szögletéből toboroztak munkásokat, sőt Erdélyből is. Októberben még szinte semmi nem  látszott az elegáns kontiner-irodákon, tárgyalókon, látogatói kilátón kívül, de most már a pillérek többsége elkezdett nőni, a két hídfőhöz közelebb lévők készen is vannak. Készül a felszerkezet. Két oldalról építik, úgy gyorsabb, egy-egy speciális csúszódaruval a levegőben öntik ki a pillérek közti elemeket (zömöket).
          Minden a cölöpökkel kezdődik. A geológiai, statikai próbafúrások után egy körülbelül egy méter átmérőjű fúrószekrény (belül üres, ott gyűlik a föld, amelyet újra meg újra kiürítenek) húsz-harminc méter mélyre hatol. Utána ugyanilyen vastag csövet tolnak le, az omlást akadályozandó, miközben egy csoport munkás (mondjuk Borsodból) betonacél rudakat hajlít, heggeszt, hogy aztán a csőbe lekerülhessen a majdani cölöp acélváza. Ezt a henger alakú, mély lukat kitöltik egy híg, szürke anyaggal (zagy). Lenyomják a betont bejuttató vékonyabb csővezetéket a luk aljára, és alulról telítik betonnal, miközben a zagy emelkedik, és a vascső is. A végén a fölszint fölötti, zagyos tuskót kompresszos fúrókkal visszavésik a cölöpöket összefogó harminc centi vastag betonlapig.
          Ez egy cölöp, és minden pillérhez negyvenkettő kell. Tizenhat pillér lesz.
          Állok a cölöpkészítők közelében, figyelem a sárba, zagylöttybe mélyen süllyedő lábakat, a mocskos tömlőket, csöveket erőlködve húzó embereket. A technika fejlett, de azért az, aki az eszközkészítés első frontján, a készülő mű és a természet találkozásánál fejti ki elkerülhetetlen kézi tevékenységét, az ugyanolyan mocskos, izzadt, fáradt és megalázott, mint őse volt.
          Örülök, hogy én a gépezetben nem itt találtam meg a helyem.
          Olyan nagy a mű, hogy a közelről serény munka a látogatói teraszról  tétovának, lassúnak tűnik. Ez csak a méretek és a tér okozta érzéki csalódás, a híd 2007 májusára elkészül.
          Kicsik vagyunk, hangyaszerűek a mind nagyobb építményeinkhez képest, de igen eredményesek. A Földön kifejlődött ember csak az eszközkészítésben váltja be a saját reményeit. Igazság? Jó és Rossz küzdelme? Társadalmi állapotok? Szabadság? Egyenlőség? Testvériség? Emberi kapcsolatok? Erkölcs? Boldogság? Egészség? Jólét? Minden területen messze elmaradunk a saját eszméinkhez, vágyainkhoz képest, viszont az eszközkészítésben elért sikereink meghaladják a várakozásainkat. Ideje levonni a tanulságot. Eszközkészítők vagyunk, a többi mellékkörülmény, a minél eredményesebb eszközkészítéshez szükséges technológia. És azért vagyunk eszközkészítők, mert az élet élni akar, a Föld viszont nem örök élettér. Rengeteget kell még a technikánknak fejlődnie ahhoz, hogy megfelelő helyre távozhassunk, ha itt az idő. Reméljük, nem lakjuk le az előtt a Földet, mielőtt el tudnánk róla menni.
          A nyugati civilizáció embere ezt nem veszi tudomásul. Mióta elértünk egy bizonyos kifinomultsági szintet (Fölvilágosodás) azt hisszük, hogy az egyén a legfontosabb. A mögöttünk hagyott XX. század  különösen megzavart bennünket. Filozófusai, közösségi prófétái azt hirdették, hogy életünk célja az egyetlen, megismételhetetlen énünk-lényünk boldogsága, és csak idő kérdése, hogy beteljesedjen minden vágyunk. Az ember szabad, Isten beszüntette jelenlétét, mindent jogunk van kipróbálni, akár korlátlan fogyasztás, kaland, mámor által is. Így attól is meg vagyunk sértődve, hogy meghalunk, s politikusaink ugyan egyre gyöngülő meggyőző erővel, de még mindig az hajtogatják, hogy egyszer majd a Föld minden országában demokrácia és jólét lesz.
          Este Balatonföldváron Szebenivel beléptünk egy étterembe, amely bár másként nézett ki, már a hatvanas évek közepén is létezett. Két nő csillogó szemmel nézett ránk, az egyik szőke volt, a másik barna. Velünk egykorúak lehettek. Később, amikor hiába szólt a zene, nem kértük föl őket táncra, sőt rájuk se hederítettünk, távoztak.
          Képzeltem róluk egy történetet. Két keletnémet barátnő a hatvanas években beült ebbe az étterembe. Egyszer csak bejött két fiatalember, odalépett hozzájuk. Táncra kérték őket. Kalandos napok következtek, amolyan felejthetetlenek. Így hát a két barátnő negyven év után visszatért, beült az étterembe. Egyszer csak úgy érezték, hogy  be fog lépni a két magyar. Jöttünk. Még másnap is meg voltak győződve arról, hogy igen! Mi voltunk a két egykori, vad, magyar szerető! Csak sajnos nem ismertük föl őket. Semmi se tökéletes.
          Közben meg építjük a Köröshegyi Völgyhidat, például.

Csaplár Vilmos