hirdetés

Kénytelen vagyok lebegni

2014. december 20. - Prizma folyóirat

Telemegy a rövidnadrágom szára békákkal, ahogy felállok, kipotyognak. Mocsaras, halaktól hemzseg a parketta, nem tudom letenni a lábam, kénytelen vagyok lebegni. Lehet, hogy a bizarr álmaim is a visszaalvással magyarázhatóak. - A héten a Prizma írja a naplót.

hirdetés

Megint emberevő majmok dörömbölnek az ablakon. Jól becsuktam (védem a családomat?), de sajnos lötyög a kilincs, néha egyszerűen elenged a szerkezet. Aggasztó, ha nem lehet elzárkózni. Az egyik foltos pofájú vérmaki sztoikus nyugalommal löki be az ajtót (pont azzal a bölcs hanyagsággal, mint a gazdájával jengázó macska, amit telefonon néztünk egy félig üres lakás padlóján fekve Petivel).

A horda legnagyobb majma egy női testet húz maga után, olyan szeretettel, mintha egy guminő lenne. Összekaszabolt arcára még majomarcot is festett, vérrel, de fejjel lefelé, a majomszáj az emberi homlokra került (véletlenül?). Az ember a majom szeretetpótléka. Vagy fordítva, a majom az ember holt apja.

Apa, apa, apaaáágh! A vége már artikulálatlan, közvetlenül a torokból feltörő sivítás. Kiabál egy kislány (engem szólít?), toporzékol hozzá, kinyitom a szemem, nézem Bori arcát (ahogy évek óta), megmoccan, úgy teszek, mintha aludnék. A nagy úgy tevésben tényleg elalszom, pontosabban ott ragadok valahol két állapot között. Nem lépem át könnyen a határokat, körüljárom őket, húzom az időt, aztán valahogy átesek rajtuk. A következő kép egy láb, valaki átlép fölöttem (Borival a földön alszunk). Rosszul alszom, de nehezen is ébredek. Semmivel sincs bajom, csak maga a változás sért fel brutálisan (ahogy Nádasdy írja egy versében, ami valamelyik dobozban lapul.)

Alig egy hete lakunk itt. A tér akkor válik otthonossá, ha engedi megismerni a benne keletkező és általa közvetített zajokat. Minden ház, lakás, szoba saját hangi világot produkál, lassan megismerjük a tompa klottyanásokat, a falban csobogó víz bugyborgását és a szomszéd kislány menetrendszerű sikítozását (esetenként vödördobon kíséri magát kanálverővel).

Warhol írt valami olyasmit, hogy megtiltaná a reggeli visszaalvást, mert elgyengíti a testet és a lelket. Hát, oké, akkor gyenge leszek.
Óriáskígyót találok a lakásban a kanapé mögött, ahogy elhúzom a faltól, nagyobb, mint az anakonda, amelyik nem nyelte le a környezetvédőt (?) a Discovery Channelen, úgy látom, bőven átlóg a fürdőszobába is, tovább a nyitott ablakon át a lichthofba, lekukkantok, nem is látni a végét. Telemegy a rövidnadrágom szára békákkal, ahogy felállok, kipotyognak. Mocsaras, halaktól hemzseg a parketta, nem tudom letenni a lábam, kénytelen vagyok lebegni. Lehet, hogy a bizarr álmaim is a visszaalvással magyarázhatóak. Mégsem adnám az álmaimat kölcsön senkinek, megszoktam (szeretem) őket.

Kurvára elegem van a dobozhegyekből, idétlenül gesztikulálva szitkozódom a nappali közepén, elfelejtettem melyik kurva dobozba tettem a szakállnyírót (most kéne szakállat növesztenem?), elromlott a kibaszott laptopom, pontosabban csak lemerült, de szarrá ment a töltője, pontosabban tegnap reggel félálomban ráöntöttem egy bögre vizet, és rohadtul nincs másik töltő, pontosabban valamelyik dobozban van (a Nádasdy-kötet mellett).

Banán, valamilyen gyümölcs- vagy gyógytea, fokhagyma, méz, citrom, zsepi. Borinak fáj a torka, elküldi messengeren, mit vegyek a boltban (szombaton még nyitva). Közben a péknél innék egy kávét, de nem ad, mert három perc múlva zár, ezen felhúzom magam, bosszankodok, miért nem lehet addig nyitva, ameddig nyitva van, vagy akkor legalább miért nem teszi hozzá, hogy sajnálom. Nem tudok könnyedén, mosolyogva reagálni, inkább azonnal faképnél hagyom a helyet, mint egy zsörtölődő nagypapa, magamban káromkodok.

Elterelik a figyelmemet a verebek az üres játszótéren, egyikük ismerős, az a kis veréb valójában egy madárarcú, magányos lány, aki tanulmányai mellett egy szállodában takarít, mondjuk abban, amelyik előtt mindennap elmegyek a körúton, és közben megnézem magamnak a köpenyes komornyikokat (mi lenne ide a jobb szó?) és eljátszom a gondolattal, hogy bemegyek. Lehetnék én is komornyik. De az ismerős veréb holnapra visszaváltozik emberlánnyá, hogy eszméletlenül találjanak rá a szálloda tetején, mellkasán verebek ugrálnak, mint a Madáremberek című francia filmben, amit tegnap éjszaka néztem meg, a felétől már egyedül.

Pedig Bori minden állatot azonnal meg akar simogatni (lajhárt is az állatkertben, pedig nem szabad, meg a hüllőket is egy Hurricain nevű utah-i kisváros vasárnapi vásárján, azt szabad), én inkább távolságot tartanék, úgyhogy az állatok is távolságot tartanak tőlem, de megszállják az álmaimat. Borit például mindig lerohanják a kutyák. A múltkor ebédeltünk valahol, akkor egy kislány szaladt oda hozzá, és felkéredzkedett az ölébe.

Ahogy fejhangon visít a kislány reggel 8-kor, apaaáágh, azon gondolkozom, hogy onnantól, ha valaki apának szólít, az apám nem lesz többé az apám. Az apám nagyapa lesz, én nem gyerek, hanem apa leszek (az apa megölésének módja a gyereknemzés? Vagy éppen a gyermektelenség?).

Rohanok a Burger King felé az úttesten, megbeszéltem egy találkozót, közben el kellene készítenem egy telefonos interjút, de a zenétől nem hallom, amit az egyetemi oktató mond, hátramegyek a vécébe, ott meg nincs térerő, ki az utcára, egy kocsi motorháztetőjén jegyzetelnék, ha fogna a toll, nem baj, megjegyzem: „illegális könyvletöltés nélkül elég nagy bajban lenne a hazai bölcsésztudományos élet". Utána sajtburger.

Közben beérkezik két szöveg a Prizma Online-ra, ki kellene tenni Imi 2014-es best of listáját is (címe: Az ember elpusztul), de ugye se töltő, se internet. Néha egyáltalán nem tudom, hogy mitől működik öt éve a Prizma. Persze, rengeteg munkával, mégis néha szinte magától, egymást húzzunk-noszogatjuk, egymástól vesszük a lendületet.
Este festékes dobozokon ücsörögve sörözünk Petivel a teraszon, én a polgári engedetlenségről ágálok a kelleténél jóval vehemensebben, ő bevallja, hogy nem meri sötétben megnézni a Mártírokat, aztán hálát adunk Hanekének, mert bármilyen szörnyű és elfogadhatatlan a halál (ha csak rá gondolok, összeugranak a beleim), a Szerelem ad egy felületet, amin keresztül valahogyan lehet viszonyulni hozzá - például egy nagymama hosszú és drasztikus leépüléséhez, halálához. Sokkal közelebb van egymáshoz a Mártírok és a Szerelem, mint gondolnánk. Két végtelenül megnyugtató film.

 

Pálos Máté 

Prizma folyóirat

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.