Ajánlott zene: David Bowie: Sound and Vision*

Van két barátom, akik jelenleg sorkatonai szolgálatukat töltik a szerb-montenegrói hadseregben. Amikor nem ezt csinálják - és hamarosan, április elejétől majd újra nem ezt fogják csinálni - akkor irodalommal foglalkoznak (amellett persze, hogy a megélhetéssel) és az újvidéki Symposion szerkesztői. Egyikük már csak volt szerkesztő, a másik jelenleg is az. Amióta kilenc hónapos szolgálatukat töltik, nem találkoztunk, csak párszor beszéltünk telefonon, meg sms-eztünk. A szerbiai laktanyákban ezek szerint nem tilos az sms használata. Vagy lehet, hogy tilos, és ők ennek ellenére használják? Nem tudom, nálunk hogy van, amikor én voltam katona, a mobiltelefon itt még legfeljebb a Delta műsorába fért volna bele, mint a tudomány és technika egyik jövőbemutató újdonsága. Tegnap eszembe jutottak mind a ketten, mert éppen egy vajdasági honlapot nézegettem (most már, a focis naplóm után bevallhatom, az újvidéki FC Vojvodina weboldalát, bár ez most mindegy), gyorsan rájuk küldtem egy sms-t, az egyikük Nisben volt épp, a laktanyában, a másik otthon(!), szabadságon, Topolyán és a weben az én Literás naplómat olvasta, azt a részt, amelyben belinkeltem a Symposiont, annál a szöveghelynél, ahol említés történt az avant-popról. Hirtelen elfogott a vágy (e heti kérdésünk: le lehet írni ezt a szót Bolgár György után?) közös vajdasági szép napjaink iránt, meg a lekiismeretfurdalás is, hogy nekik is megígértem, jövünk látogatni, még az is felmerült, hogy a laktanyába. Érezni kezdtem a burek és a joghurt (arrafelé jogurt a neve) ízét. Mondjon nekem valaki - ha már itt tartok - egyetlen értelmes magyarázatot arra, miért nincs Magyarországon burek, ha egyszer a környékünkön legalább három országban van, és ezekből az országokból, de főleg a Vajdaságból annyian laknak nálunk? Hogyhogy ez eddig nem indult még be, ez a burek-ügy? Börek van, a törökök csinálják, ha mi, magyarországi magyarok megpróbáljuk, akkor inkább ezt csináljuk, de az messze nem oylan jó, sajtos és nem túrós, kemény és nem lágy, hideg és nem meleg és nincs hozzá jog(h)urt. Sütőipari kultúra is van minálunk, millióféle péksütemény és sütőipari készítmény, croissant-tól pirogig most már mindent kapni, burekot nem. A Symposiont a kezembe venni számomra még mindig olyasféle izgalommal jár, mint mondjuk húsz éve, amikor egyrészt még majdhogynem tilos volt, vagy legalábbis körüllengte az a fajta édesség, amely a tiltott gyümölcs ízlelgetésével együttjár, másrészt meg - minthogy alig értettem valamit a szövegekből - elsősorban izgalams néznivaló volt, vizuálisan kissé ingerszegény hazai lapkínálatunkból vérpezsdítően (-lázítóan?) virított ki. Azt hiszem, nemcsak számomra őrzi az izgalmasságát, hanem a maga számára is, amellett, hogy most sem tudok olyan hazai irodalmi folyóiratot mondani, amelynek képi világa túl izgalmas volna. Talán csak az Ex-Symposion. A Symposion, nem az ex, hanem a vajdasági egyébként sokszor olyasmit is tematizál, amit idehaza szintén nem szoktak, szoktunk, vagy hogy mondjam, persze lehet, hogy csak nekem hiányzik a cyberkultúra, a cyberpunk, a hypertext, a sci-fi, és a posztmodern utáni  áramlatok irodalma. Igazságtalan vagyok, mert a Prae néhány száma és a Replika foglakozott e témákkal, de azért nem teng túl az ilyesmi minálunk. Ami meg a képi világot és a tördelést illeti, hát, tisztelet, becsület, izé, de mintha 1970 volna. Az ÉS például most megrendezte a képzőművészeti tárlatát, és ez így csinos képet mutat, de közben hétre-hét nagyon sok olyan mű is megjelenik, ami elég ciki. Persze, egyetlen szem olyan hetilap, amely irodalmi olvasnivalót kínál és nyilván nem könnyű ezt hasonló színvonalon illusztrálni, meg biztos a fekete-fehér és a nyomdai lehetőségek is megkötik a művészeti szerkesztői kezet, fotót például ugye nem lehet, satöbbi, de azért mégis. Szóval nem lehet, hogy itt a szemlélettel van a baj? Hogy tehát az a nemzedék, amely ott folyóiratot csinál és csinált a milosevicsi idők végén is a papírhiány, a bezúzások és az anyagi ellehetetlenülés közepette, és amelynek senki nem rótta volna fel, ha ócska papírra, rissz-rossz minőségben nyomtat szövegeket, minthogy mégis képregényeken, nyugati és persze keleti filmeken nőtt fel, és valahogy az elzártság ellenére is élő kapcsolata maradt sok mindennel az európai kultúrából, hogy tehát ez a társaság igényesebb vizuális szempontból? És persze egy olyan Sympót örökölt, amelynek igen komoly képzőművészeti hagyományai voltak, ha úgy tetszik, neovantgardista múltjából fakadóan is, kép és szöveg egyformán fontos volt benne. Van nálunk ilyen kulturális lap? Akkor most hirtelen végigfuttatom...nem tudom. És akkor elővenném kedvenc vesszőparipámat a különböző művészeti ágak találkozásáról. Hogy tehát evidensen a kortárs képzőművészeknek kellene illusztrálni a kortárs szövegeket, vagy nem is csak hogy illusztrálni, hanem igazi néznivalót, a szemet és az agyat ingerlő képeket illeszteni melléjük. Tördeléssel, design-nal, nem tudom, én nem értek hozzá, valahogyan érzékileg is foghatóvá, kívánatossá tenni a lapokat. Értem, hogy minálunk talán azt diktálja a tradíció, hogy az irodalmi lap az legyen puritán, hasson a szöveg önmagában, nem kell mellé semmi, lásd mondjuk Holmi, de akkor is, nem lehetne? (Egyébként tényleg ezt diktálja? És például Kassák lapjai? Meg később is: a régi Mozgó fotóit és képeslap-mellékleteit a magam részéről faltam.) Az internet és a tömegmédia okozta képdömping hat a képzőművészetre, csak a folyóiratkultúrára nem?  Nem kéne újradefiniálni, mi a (nyomtatott) folyóirat a kétezres években? A látvány nem izgat minket? Kinek kéne nyitnia kinek az irányába, a képzőművészeti lapoknak az irodalmárok, vagy irodalmi lapoknak a képzőművészek felé? Vagy jó ahogy van?

*Az "ajánlott zené"-t Trenka Csaba Gábor Galaktikus pornográfia című novelláskötetében láttam, onnan loptam, és örülök, hogy végre valahol én is alkalmazhatom.