„Kérsz paradicsomlevest” – fél füllel hallgattam csak a rádiót, a fél fülem is csak az ismerős hangra figyelt fel, de ez a hangsúlyozatlan kérdőjellel elhangzott banális mondat, amely egy unott és részvétlen anyához kapcsolódott, és a háborús téli éjszaka közönyösen pislogó csillagai vették körül, mégis a vigaszról szólt, olyan kristálytisztán jelentős volt, hogy meg kellett hallgatnom a műsorból hátra lévő néhány percet. Ottlik volt. Kapóra jött nekem, Ottlikot fogok olvasni, ugyanis hetek óta nem akadok kedvemre való olvasnivalóra. Olvasok persze ezt-azt, kortársat, múlt század végi amerikait, próbálkozom ezzel-azzal, nem megy. Minden hiteltelennek, érdektelennek tűnik. (Ilyenkor azért magamra is gyanakszom, velem van a baj.) Az utolsó élményem, egy izraeli szerző, Jehosua volt, pontosabban az a rész Az ötödik évszakból, amikor Molho kilép a házból, ahol halott felesége fekszik, hogy annak anyját, az utcán várja meg. Ahogyan az éjszakai csöndes utcáról, az esőről, a nedves levelekről, a megérkező, párálló taxiról, az életben maradókról ír. A könyv egészében véve is jó lehetne, ha lett volna egy erőskezű szerkesztője. De a fordítás! Elképesztően pongyola! Nem is pongyola, a pongyola szóban – bármit jelentsen is – van valami otthonos szétszórtság, puhaság is, hanem slafrok! Szúr! És a szerző másik könyve, a Személyzetis küldetésének fordítása már bakóért kiált. Vagy legalább is hitelrontásért indított perért, a szerző részéről. Még akkor is, ha ő maga sem tett meg minden tőle telhetőt könyve érdekében.

 

De térjek csak vissza a paradicsomleveshez, Ottlikhoz. Gondoltam, megkeresem a könyvespolcon, de nem tudtam, hogy a Csillagszórók az éjszakában című esszéjében van ez a paradicsomleves. A Prózában néztem, aztán a Budában. Egyikben sem volt, viszont az utóbbi hátsó-utolsó-üres oldalán – van ennek valamilyen nyomdai neve, de most nem jut eszembe, tizennégy év előtti bejegyzéseimre bukkantam. Többek között erre: „öregség = leengedem a hűtőszekrényt”. Emlékszem, azért írtam fel, mert feltűnt, hogy idősb hozzátartozóim, anyám és Bálint Iri rendre mint programról számolnak be a frigó leengedéséről. És tessék! Ottlik ezt írja: „Villamos megy. Ébred a város. Majdnem tisztán boldogság fog el. Mély lélegzetet veszek. A frizsidert nézem meg. Fél kettőkor kikapcsoltam, hát mit csinál azóta? Kiolvad rendesen; jól van.” Megbocsátottam a két hölgynek. Mondják csak el, hogy leolvasztják. Ha Ottlik megteheti.

 

Zita barátnőm azt mondja, valahányszor előveszi a kapu kulcsát hazafelé menet, mindig eszébe jut, amit mondtam: azzal kezdődik az öregség, hogy az ember hazatérőben még jó messze a házától elkezd kotorászni a zsebében, táskájában a kulcs után. Most is emlékszem a pillanatra, amikor rájöttem erre, a Böszörményi úton a XII. kerületi (akkor még) tanácsháza előtti villamosmegállóban láttam egy öreghölgyet, aki ahogy leszállt, megállt, keresgélni kezdett a szatyrában, és elővette a kulcsát. Ez az épület másról is nevezetes nekem, ide vitték be apámat az oroszok annak idején, hogy majd Szibériát is megismerje, ám ő túljárt az eszükön, és a jól ismert vödrös trükkel lelépett. (Irkutszkban töltöttem egyszer pár órát, szerelmem, a Bajkál után szibériai hideg, napsütés, hófehér hó, és egy katona a karjában tartott, magához ölelt egy kölyökkutyát. Savanykás, vörös lekvárral töltött kelt kalácsot ettem a repülőtér büféjében.)

 

Még visszatérnék a paradicsomleveshez, Ottlikhoz. Délutáni pihenésképpen elkezdtem olvasni A Prózát. Rövidesen az alábbi sorokra bukkantam: „Minden jól ment, amíg az egyik darabom meg nem bukott. „A paradicsomleves” volt a címe.” – mondja Ottlik Réz Pálnak gyerekkori színielőadásairól szólva.

 

Két fájdalmasnak ígérkező, ezért régóta halogatott kötelességemnek is eleget tettem ma. Egyik: elmentem a fogorvoshoz, ahol aztán csak egy újabb időpontot beszéltünk meg, ez egyáltalán nem fájt. Másik: felhívtam a kiadót az új hasznos könyvem érdekében. Még végig sem mondtam, miről írnék, máris igen kedvesen azt kérdezte: mennyi előlegre gondoltál? Ez nem, hogy nem fájt, kifejezetten kellemes volt.

 

Viszont, álmomban se jöjjön elő A falka, amire örömmel készültem, mert ritkán van módja az embernek nagyobbacska lányával (38 éves, két gyermek anyja) kettesben moziba menni, és mint valamikor réges-régen egy jó kis amerikai psychothrillert együtt megnézni. Most együtt igyekezhetünk felejteni. Ez is egy közös program végül is.

 

Megyek, leengedem a frizsidert.