Sokféle kertet ismerek, képekről és személyesen. Érdekel a kert, ezért is, s azért, mert többnyire olyan vidékeken fordulok meg, amelyekben a hortusokat nem reprezentációra, s nem is a mindennapi élet fenntartásához szükséges zöldség és gyümölcs olcsó előállítására, hanem életterükként, főként a társas élet színhelyeként használják a lakók. Ismerem az iszlám világ számos udvarkertjét, szeretem a törökök leszakadó vízpartra emelt, cölöpökön álló építményei mellett az egyke növényből kialakított kertutánzatot, vonzódom a cseréptálnyi vegetációhoz, amely képes egy teljes táj szellemét megidézni a belső udvar tűzfalára nyíló ablak bádogpárkányán, legyen az japáni vagy kínai vagy a kaktuszok révén félsivatagi, jártam finn kertekben, amelyek egyes-egyedül a kerítésüktől kertek, amúgy minden ugyanolyan bennük, mint a kerítésen túli, fajszegény tajgában, heverek brüsszeli tetőterasz tollborzfűcsomók közé terülő pázsitján. Sétálok olyanforma kertben, amely városnyi park, amely már díszlet, s olyanban, amelyik a gondolkodásom átalakulásához hozzájárul. Ázsiában látok úszó kerteket, Afrikában föld alattiakat. Svédországban találkozom egy szépséges rododendron-arborétum után a műanyagpalackokból felépített szabad ég alatti térrel, amelyben nem él egyetlen növény sem, randevúzom az éggel és a tengerrel egy olyan kaktuszültetvényben, amely bár gyalog is bejárható, de kertje leginkább függőleges sziklafalra emlékeztet, Kínában, a Tibet alján kétezer méterről háromezer méter magasba egyetlen szálon lengedező kabinban húznak fel, hogy kertben ténfergő vendég módjára láthassam a repedések virágzó, apró növényzetét, és kétségbeesetten kóborolok abban a szélcsupálta bozótossal, gondozatlan, talán magról nőtt citromfákkal körbefogott ligetben, amely csupa uszadékfából, rozsdás monstrumból, ki tudja, milyen módon odajutott, ember elszórta hulladékból készül. Ülök az ipari tájat átszelő fél sínpáron, nézem a csontszínű, fénylő talpfák végtelen hosszú xilofonját, mélylélegzek az elfeküdt emelődaru és a zöld pöttyekkel tarkított olajoshordók között, és nem értem az apró lábú országlakókat, miként használják e vidéket úgy, ahogy én használom a kertemet. Barátom megmutatja azt az öko-lakótelepet, amelyben a házak falát egymásra pakolt autógumik alkotják, amelyeket földdel borítanak le, s amelyek előtt akkora becsben áll a horpadt konzervdobozokban felnevelt néhány csenevész növény, mint a hitvány babnövény a tetőtéri szoba ablakában Andersen meséjében.

Ezek a helyek mégiscsak kertek. Attól, hogy természeti, vagy ha hulladékból emelt is, de természetinek elgondolt, megélt, akként is használt közegben a növényeket, vagy a növények vegetatív létezését megidézni kész szemetet, hitvány tárgyi szennyeződést hortus gyanánt használja fel élete mindennapi tereként a szóban forgó közegbe kényszerült, nyomorúságos lakó.

A kert eszméjéhez, erre ébredek rá, végső soron nem tartozik hozzá a növény.

A kert azonban hozzátartozik az emberhez.

Miért más mégis a többihez képest az európai emberlény kertje?

A kertészek azt mondják, hogy az utóbbi időben világukat két dolog határozza meg: az ültetőzsák és a színes tévéprogramok. Sőt: hogy egyáltalán széles körben elterjed a növényekkel és műtárgyakkal való kerti építkezés, azt a tengermelléktől hozott, a szabadtéri szoba eszméjét képviselő pergola mellett leginkább a tápdús földet tartalmazó műanyag zacskók szolgálják, valamint a természetalakítás fodorlatait és látványos, sőt egyszerű technikáit népszerűsítő műsorok. Nem a konténer modern, zacskós formája jelenti amúgy a nagy ötletet, hanem a délszakon élő görögök és rómaiak praktikája, mely arra szolgál, hogy a számukra értékes növényeket biztonságos körülmények között neveljék.

A múlt század hetvenes éveiben a mediterrán tengerpart elözönlését eredményező turistainvázió fedezi föl Európa számára a kertet, s a két boldog hét emlékét otthon felidézni kívánó  utazók a szabadtéri nappali eszméjét a konténeres növényekkel gyorsan meg is valósíthatják. Ez a kert dús, még ha zöld és virágszínben gazdag bujasága a nagyüzemileg előállított, a tulajdonos személyes jelenlétét nem, kizárólag a pénzét igénylő eljárások eredményeként valósul is meg. Azaz a mai kertek java lényegében semmiben nem azonos a történeti európai kertekkel, a főurak élvezeti helyével, a polgárok haszonkertjével, a hortus botanicusokkal, a szerzetesi gyógykertekkel, a temetőkertekkel, a szent ligetekkel. A mai kertek legtöbbje megvásárolt élvezeti cikk.

Az Európán kívüli, illetve a nem európai származású emberek kertjeiből hiányzanak a pénzformájú fák, a pénzszínű  virágok; az általunk eldobált tárgyak, elhagyott eszközök, levedlett holmik közé azonban kert ékelődik: olyasféle céllal használják őket, mint mi szabadtéri nappali szobáinkat.

Géczi János