Egy varázsló -- pontosabban két varázsló -- kertjében járunk, és én mérhetetlenül büszke vagyok arra, hogy ezek a varázslók évek óta a legkedvesebb barátaink; elvégre már gyerekkoromban ilyesmiről álmodoztam (Csilicsala bácsi).
Még mindig a kertben. A tegnapi napot olvasással töltöttem -- TGM: Másvilág, az 1989-94 között íródott politkai esszék vaskos gyűjteménye; nem véletlen, hogy az akkoriban történtek jutottak eszembe. Sajnáljam-e utólag, hogy a folyóirat megmentése és a kiadó-alapítás kötötte le minden energiámat, és szinte csak a szemem sarkából regisztráltam a század egyik legnagyobb történelmi változását? A választásom, amellett, hogy a helyzetem ezt a pályát jelölte ki számomra, többé-kevésbé tudatos volt -- hiszen a helyzetemen változtathattam volna. Akkoriban (még?) azok az organisztikus elképzelések határozták meg gondolkodásomat, amelyeket -- 19. századi hagyományt aktualizálva -- a lengyel ellenzék egy része alakított ki a Szolidaritás veresége után: az ideológiák és a politikai erőviszonyok átalakulása a történelmi változásnak csak a lehetőségét teremtik meg, valósággá az intézmények átalakítása teszi. A „szerves fejlődés” elgondololása ennél egy kicsivel tovább megy, két irányban: 1. Az intézmények átalakítása kedvezőtlen politikai erőviszonyok között is kikényszeríthet változásokat. 2. Ha a politikai szabadság lehetővé válik, az intézményhiányos, etatista kelet-európai társadalmak egy-kettőre maguk fogják felszámolni ezt a szabadságot, ha nem állnak ugrásra készen a szabadság preformált intézményei. Mit ér a sajtószabadság, ha nem hozunk létre -- előzőleg vagy menet közben -- szabad sajtóorgánumokat stb. Nagyon szép elképzelés volt, egyetlen apró hibával: a 19. századra találták ki, és mi a 20. század végén éltünk. What the fuck is szabad sajtó?
Mára azonban szembe kellett néznem a valósággal. A valóság az, hogy pusztul a kert, legalábbis mindaz, ami az ember műve benne: a gyümölcsfák. A meggysövényt évek óta a monília csúfítja el. Laci hiába permetezte virágzáskor is, a virágos hajtások mind odalettek, egy-két szem meggy árválkodik a zörgő, száraz, barna levélcsomók között. A két kajszi közül az egyik már évekkel ezelőtt kiszáradt, a másik már tavaly sem hozott termést. A búzával érő körtét a tavalyi bőséges termés után megtámadta a tűzelhalás, öt nagy ága feketén, szemrehányóan meredezik. A szelídgesztenyét vírus pusztítja, idén tavasszal a két főág közül az egyiket tőből ke kellett fűrészelnem.
Képaláírás: A „szerves fejlődés” híve tanácstalanul és csüggedten szemléli kertje pusztulását.
Legalább a füvet levágom időnként.
Délután vissza a városba. Gyurkáékhoz vagyunk hivatalosan, hogy az adriai közös nyaralás részleteit megbeszéljük. A ház nyitva, sehol egy lélek. Lemegyünk a kertbe, hogy megkeressük őket. Micsoda kert! Ciprusok, füge, virágzó gránátalmafák, citromfű, levendula, pompás érzékkel kialakított kis öblök, tisztások a látszólag féktelenül, valójában nagyon is szabályozottan burjánzó lombok között, itt-ott egy pad, éppen azon a helyen, ahol a legszívesebben naphosszat üldögélne az ember. Egy varázsló -- pontosabban két varázsló -- kertjében járunk, és én mérhetetlenül büszke vagyok arra, hogy ezek a varázslók évek óta a legkedvesebb barátaink; elvégre már gyerekkoromban ilyesmiről álmodoztam (Csilicsala bácsi).
Ráadásul a kert -- amelyről még korántsem mondtam el mindent -- varázslói ténykedésüknek csak afféle mellékterméke. A fő varázslatuk az, hogy rendületlenül megvalósítják az ideális polgár eszményét egy olyan országban, amelynek nincsenek polgárai.
Csilicsala bácsi és Csilicsala néni -- Gyurka és Jolika -- tíz évvel ezelőtt bukkantak fel Debrecenből. Gyurka természettudós, egy kutató-fejlesztő cég vezetője és tulajdonosa; mellesleg Amerikában is van egy cége (vagy kettő? nem tudom követni). Vettek egy családi házat Pécs lerobbant keleti részében, majd egy másikat a cég irodáinak. Sajnálatos módon a két ház nem közvetlenül szomszédos egymással. Sebaj, megvették a kertek alatt húzódó kukoricást, hogy azon keresztül közlekedhessenek a két ház között. És ha már megvették, angolparkká alakították át.
Csakhogy – és itt kezdődik a polgár – nem álltak meg a házuk kerítésénél. Ha már ott voltak, az egész városrészt szerették volna felvirágoztatni. Gyurka egyesületet alapított, környezetpusztító terveket megakadályozó népmozgalmat szervezett, a városrész rehabilitációját és fejlesztését célzó tervekkel bombázta a várost, alpolgármesterekkel és hivatalvezetőkkel alkudozott. Energiája és optimizmusa mindenkit magával ragadott, az utóbbiakat kivéve. A város haladt tovább a sunyi alkuk és a jogilag nem kifogásolható vesztegetések jól kitaposott útján. Ha jól látom, évekig tartó harcának egyetlen kézzelfogható eredménye a játszótér, amelyet egy gazdátlan saroktelken maga az egyesület hozott létre.
Gyurka erről a kudarcról nem beszél. Nem beismerni, hanem tudomásul venni nem hajlandó, hogy valamit, aminek a helyességéről meg van győződve, nem képes keresztülvinni az ember. Ő inkább megy tovább, mint a gőzgép, és még sok-sok lehetetlennek látszó dolgot valóra fog váltani.
Csak éppen…
Csak éppen azt tervezgetik, hogy elköltöznek Pécsről.
De előbb még elmegyünk nyaralni.
Csordás Gábor
Hozzászólás