Kertész leszek
2006. április 18. - Egressy Zoltán
Alapvetően megnyugtató nekem a Klubrádió, van valami normalitása, legalábbis annak fényében, ahogy én látom a világot. Többnyire azon háborodnak fel, amin én, meg azon csodálkoznak, amin én. Csak negyedóránként idegeskedem egy kicsit, amikor híreket mondanak.
- 2006. április 18.
Hol a Klubrádiót hallgatom az autóban, hol a Radio Cafét. Hol mást, de az nem jellemző. Régebben a Bartókot preferáltam, de oda, a hatos tárhelyre mostanában inkább csak célzottan nyomok. Alapvetően megnyugtató nekem a Klubrádió, van valami normalitása, legalábbis annak fényében, ahogy én látom a világot. Többnyire azon háborodnak fel, amin én, meg azon csodálkoznak, amin én. Csak negyedóránként idegeskedem egy kicsit, amikor híreket mondanak. Részint mindjárt a hírek miatt, de inkább azért, mert csalhatatlanul, hihetetlen következetességgel képesek mindig, mindig a jelzett szót hangsúlyozni a jelző helyett. Nem csak ők persze, ez ügyben konszenzus uralkodik, mint ahogy az is természetes immár gyakorlatilag mindenütt, hogy szigorúan a kötőszavak után vesznek levegőt és tartanak szünetet a hírolvasók, még véletlenül sem előtte. Nyelvészetileg talán, pszichológiailag pedig biztos nem indokolt a problémafelvetés, a nyelv ugye változik, hát még a nyelvhasználat, nem kell úgy beszélni, mint harminc éve, de valahogy azért fáj.
Meg más is.
Minden.
A sok szemét.
Épp vége a híreknek, hazaérek, és akkor az erkélyről meglátom. Ahol én most lakom, ez Zugló közepe, van egy terecske, az a neve, hogy Kövér Lajos. Erre néz az erkély. A tér neve szerencsére rendesen ki van írva, nem csak annyi, hogy Kövér L. Na és itt ezen a terecskén szép lassan, finoman megszületgetett egy igazi, vérbeli illegális szemétlerakó. És nincs mit tenni. Először csak módjával, óvatosan hozogatták a szemetet, aztán látták, hogy lehet. Most már teherautókkal szállítják, viszonylagos rendszerességgel. Úgy ötszázan lakunk a tér körül, a szemünk előtt válik mocskos, szar környékké a terület. Pedig elég lenne a por is, meg a parlagfű.
Egyébként kertész leszek egyszer. Annak van értelme. Nincs. Hervadás.
Úgy éreztem magam ma délután, mikor becsuktam a szemem, mintha egy patakparti borús parkban üldögélnék egy nagyon kedves, régen látott, nagyon szép lánnyal, például egy osztálytársnőmmel, és együtt csodálkoznánk, hogy még mindig milyen szép.
Láttam egy érdekes jelenetet ma. Kutyák játszadoztak viszonylag békésen. Egyszer csak beidegesedett egy nagydarab, agresszív fekete. Nézte, nézte a falkavezérnek tűnőt, sandított rá laposan, de aztán kinézett magának egy kis fehér picit. Üldözni kezdte, de úgy, hogy majdnem megette. A kicsi teljesen váratlanul ugatott egyet, és minden megfordult: kergetni kezdte a nagyot. Az csodálkozott, nem tetszett neki, de aztán futni kezdett. A kicsi megállt, a nagy is, elkullogott, aztán visszament, de abbahagyta a kötekedést. Jó volt látni, mert igaza volt a kicsinek, bátor volt. (Itt merül fel egyébként az a kérdés, hogy vajon mitől egy faj ez a kettő? Két kecske, vagy két pingvin hasonlít. De mondjuk egy bernáthegyinek és egy pincsinek mi köze egymáshoz? Ki találta ki, hogy az ugyanaz?) A pofátlan tehát befejezte a hőbörgést. Nem támogatták elegen. Nyugalom telepedett a tájra. Nem harcolt tovább, belátta, hogy maximum a parkot tehetné egy kicsit tönkre, azt meg minek. A kutya bölcs.
Ez volt az utolsó tavaszi szünetes nap. Nem nagyon emlékszem, de azt hiszem, én sokat unatkoztam gyerekkoromban a szünetekben, az iskolát pedig csak mérsékelten szerettem annyi idősen, mint amennyi most a fiam. Ő szerencsére szereti, és nem is unatkozik. Ma például Julival filmet forgatott a Postás-pályán digitális kis kamerával, én nem mehettem le velük, mert titkos. Majd ha kész lesz, meg lehet nézni.
Este Milan-Barcelona lett volna elvileg a programom, de csak az utolsó tíz percet láttam, hiszen keddet írunk, és kedd esténként én is focizom. Érdekes társaság, a többség szerintem másként gondolkodik a világról, nem hiszem, hogy Klubrádiót hallgatnak, és most egy ideje rossz kedvük van. Nekem meg nincs, csak az aggodalom mindig. Hogy mi lesz. Van valami romantikus ebben, egyedül lenni másfélék közt. Figyelgetni, ők miért látják úgy, ahogy én nem. Miért nem úgy látják, ahogy én. Pedig ők is itt élnek. Mindegy, focizunk, egyébként nem járunk össze.
Ági jött haza az előbb a színházból az esti próbájáról, leszállt a buszról, hogy sört hozzon nekem. (Azt hiszi, szeretem). De ez most nem jó, tegnap is sörrel hagytam abba a naplót. Akkor még valami. Azon csodálkoztam el még ma, hogy hány és hány helyről tartoznak nekem honoráriummal, jogdíjjal, ezzel-azzal. Érdekes. És az ember hülyén érzi magát, ha rákérdez. Érdekes.
Hozzászólás