Végre süt a nap, éles, már szeptemberies fények reggel. Madárka sír, madárka örül?
          Mivel az előző naplórészlet rejtélyes technikai okokból csonkán érkezett meg, be kell mennem a szerkesztőségbe, mert csak az ottani gépben van meg a szöveg. Újból elküldöm e-mailen, majd rövidesen az ott megírt, soron következő darabot is. Hazaérve épp ebédre toppanok be. Fölmerül, hogy délután menjünk ki Nyári Zsolt szobrász barátomék nemrég vett parasztházába, egy Pécs környéki sváb faluba. Az alternatív program a Szentlőrinci Gazdanapok kiállítása mindenféle mezőgazdasági géppel és különböző állatokkal. Úgy tűnik, leplezhetetlenül narodnyik család vagyunk. Én ugyan az előbbire hajlanék, de a gyerekek az utóbbit, apósom javaslatát pártolják, aki építész ugyan, de egy időben ornitológusnak készült. Meglehet, a gyerekek sem csak a legtisztább érdeklődésből forszírozzák a gazdanapokat, nagyapát ugyanis néha olyasmire is le lehet venni, amit a bizonytalan liberális szülők olykor zordan megtagadnának. Hamarosan hírnök jő, hogy nagyapa sajnos mégse ér rá, ekkor a gyerekek kedve is elillan, viszont mi következetességet mutatva ragaszkodunk a gazdanapokhoz. Életünket és vérünket a gazdanapokért, momentán gabonánk az nincs.
          Érzem, nincs bennem elég lelkesültség, belső tűz a program iránt, de ha már a gyerekek, igaz korábban, annyira akarták, hát legyen. Szentlőrinc környékén iszonyatos mennyiségű autó, a nap egyre jobban éget, és túlzott koncentrációban érzékeljük a javarészt falusi magyar lakosságot. Közel vagyok ahhoz, hogy definitíve kimondjam, a rosseb vigye az egészet, de amikor már a feleségem is azzal jön, hogy otthon maradt a napszemüvege, és nem mondja, de tulajdonképpen a levegőben van, hogy forduljunk vissza, irány hazafelé, megmakacsolom magam. Némi daccal megveszem a belépőket, kétezer forint. Mégse hagyhatjuk, hogy csak úgy ide-oda verődjék életünk hajója, az ember saját sorsának legyen kovácsa, terveinket és akaratunkat szegezzük a közönyös természettel és a mindenkor önös érdekei után loholó társadalommal szembe. Mit nekünk nap, mit nekünk lakosság. Ha egyszer gazdanapok, akkor az. Márai is megmondta: "A boldogság fegyelmi kérdés".
          Belépve a kiállításra aztán mégis látunk egy-két érdekes dolgot. Egy 1954-ben, a Vörös Csillag Traktorgyárban készített gépet meg újakat, agyondizájnolva (azért a Zetorra rá lehet még ismerni). Gazsival felmászunk egy-egy emeletes szerkezetre, a család másik felét az effélék nagyjából hidegen hagyják. Vera általában is kamasz felsőbbséggel tekint le a plebsre. Az állatok viszont érdeklik, különösen a lovak, sok hidegvérű, illetve arabs fajtát tapogatunk végig. Gazsinak megvesszük az obligát gázos lufit, ami a későbbiekben részben a családtagok, részben idegenek arcában köt ki. Ekkor már kifelé menekülünk a tébláboló tömegben, e világ iránti elkötelezett érdeklődésünk maradékai is felmorzsolódtak. Vagy lehetséges, hogy ilyen kerülő úton jutottunk el a boldogsághoz?

Ágoston Zoltán