június 10., vasárnap. A mai nap leírását – szemérmetlenül és kitárulkozóan – a gyógyszereimmel kezdem: ama tény leszögezésével, hogy reggel 6 órakor beveszem őket. Mentségemre szolgáljon, hogy az egyik gyógyszer, a szívlassító (Concor) szívecske alakú. Sajnálatos módon nem piros szívecske, hanem halványsárga, viszont egy barázda húzódik a közepén. Ott, középen válik szét, amikor kettétöröm, mert szívesebben veszem be két részletben a szívecskémet, mint egészben. Minden reggel hat és fél hét között meghasad a szívem, a Concor néven szólítható halványsárga szívecske.
Elhatározom, hogy ma délelőtt pihenek. Tétlenkedem, lustálkodom, henyélek. Ebben a döntésben az ólomszürke sötétség is közrejátszik. Némi szégyenérzéssel, amiért ilyesmikről beszélek, beteszek a serpenyőbe két jókora nyúlcombot. Tíz-tizenöt percenként könnyű, száraz muskotályt locsolok rájuk. Közben fejben írok. Sütés-főzéskor és táncszínházi előadás nézésekor tudok a legjobban fejben írni: mindkét esetben tanúja vagyok egy-egy életbe vágó folyamatnak, ha úgy tetszik, átalakulásnak, és sem az ételek, sem a táncosok nem beszélnek. Pontosabban: szavak nélkül győznek meg – ha ugyan meggyőznek – valami lényeges dologról. Lili azt ígérte, hogy jön, de telefonál, hogy mégsem jön; Lőrinc és Simon [a naplóíró fiai] itthon vannak, és értékelik az eredményt.
Most már világosan látom, hogy a tervezett munka cselekményét a helyszín határozza meg. Teljesen nyitottnak látszó, mégis zárt területre van szükség. Nyílt vidék szükséges, amely ugyanakkor mégsem átjárható. Árterektől, folyókanyarulatoktól, mocsaraktól körülvett sík terep. Szögesdróttól, spanyolbakoktól, kettős betonpalánktól körülvett nagyváros. Térirányok, távolságok. (Faragó Kornélia tanulmánykötetének a címe.) Míg puhul a nyúlcomb, a Carbonaro éjszakái című könyvet olvasom, mely a hagyományos, Tóth Béla- és Eötvös Károly-féle anekdotizmust próbálja, nem eredménytelenül, összekötni a korai és kései modern groteszkkel. Akárki legyen is Carbonaro (ez tudniilllik egy álnév), szinte biztos vagyok benne, hogy nem pályakezdő.
Ezen a könyvhéten számomra az igazi felfedezés egy román író, Ştefan Bănulescu (1926-1998) A Milliomos könyve című regénye. Ahogy idősödik az ember, a sokat olvasó ember, egyre ritkábban van módja nagy, komoly rácsodálkozásokra az irodalomban. Vannak egyrészt a klasszikusok, másrészt a kortárs szerzők közt a dilettánsok és a profik. Azt látni, hogy egy zseniális szerző telibe talált valami lényeges dolgot, kisebbfajta ünnep. Nekem utoljára Olga Tokarczuk Őskor című könyvének olvasásakor volt részem ilyen olvasói eufóriában, az pedig tavaly volt. A Milliomos... ugyanúgy helyszínregény, mint a tizenöt évvel később megjelent Sinistra körzet, de másképpen, áttételesebben kíméletlen, és kevésbé szatirikusan fantáziadús, mint Bodor Ádám nagyszerű munkája. Ahogyan történelem és mitológia találkozik a közelmúltbeli nyomorúság közegében, az maga az elbeszélői csoda.
Kora délután Liszt Ferenc tér: izgatott találgatások, ki fogja kapni (kapja fogni) idén az Írók Boltjától adományozott Üveggolyó-díjat. Most már tudom, de azokban a pillanatokban sejtelmem sem volt. Gratulálok a díjazottnak!
Vissza a Vörösmarty térre. Tekintet végigsiklatása a könyvesstandok és könyvek fölött. Truffaut 451 Fahrenheit-fok című, számomra igen fontos filmjének felidézése: szakavatott tűzoltók égetik a házkutatások során előkerülő könyveket; az egyik tűzoltó, merő kíváncsiságból, elkezdi olvasni az elkobzott könyveket; olvas, gyarapítja műveltségét, amíg csak föl nem jelentik. Csakhogy, ó, nem, ez nem így működik. Nincsenek könyvmáglyák. Zúzdák vannak. Könyvesbolti eladók, akik nem tudják és nem is akarják tudni, mit árusítanak. Múzeum körúti antikvárius nagymogul és fáraó van, aki egy interjúban jól indokolható dölyffel elmagyarázza, mi a különbség az antikvár könyv és a használt könyv között. Ezen a ponton teljesedik be a nyomtatott és írott szellemiség pusztulása. A Múzeum körúti Rettenetes Halpagár jelzi, hogy nem hiába várjuk a barbárokat, mert hiszen ő maga is az; noha megbántódna, ha tükörbe nézve szembetalálkozna ezzel a csöndes leleplezéssel.
Hazafelé menet a Moszkva téren találkozom Wessely Annával, aki harminc évvel ezelőtt irgalmas volt hozzám. Cserébe megígértem neki, hogy sohasem fogok szociológusként érvényesülni, és ezt az ígéretemet meg is tartottam. Kérdezem tőle, mi van vele. Nyakig ül a vizsgaidőszakban. És azt leszámítva, hogy itt és most minden úgy szar, ahogy van, egyidejűleg minden szép és jó, szebb és jobb már nem is lehetne.

Márton László