Tanítani végtelenül kiszolgáltatott dolog. Nekem az. Amikor tanítok, vagyis amikor irodalomról beszélek, kérdezek, hallgatok, és az irodalom kapcsán annyi minden másról is, én kiszolgáltatottá teszem magam. Néha úgy érzem, olyasmit mondok el magamról, amit egyáltalán nem szeretnék. De hát másképpen nem megy, meg kell mutatnom egy valóságos változatát annak, ami akkor és ott én vagyok. A tanítás persze sok minden más is lehet: hatalom, erőszak, játék, csillogás, rejtőzködés, eltűnés. Én például hajlamaim szerint rejtőzködni és eltűnni szeretnék. De mivel rejtőzködni és eltűnni csak valaki másban lehet, végül is akaratom és hajlamaim ellenére látszom. Tükröződöm. Olyanokban is, akikről nagyon keveset tudok, és akiknek lényegében semmi közük ahhoz, ami vagyok. És mégis közük lesz hozzá, akár tudják, akár nem. Ha tudják, az is rossz, ha nem, az is. A dolgom mégsem az, hogy tükröződjem, hanem hogy tükrözzek. Olyanokat is, akik közömbösek számomra, bosszantanak vagy éppen ellenszenvesek. Azok előtt is újra és újra le kell törölnöm a tükröt. És olyanokat is, akik vonzanak. Előlük is újra meg újra el kell takarnom a tükröt. Azt volt nehéz megtanulnom, hogy miként legyek ott egészen, miközben mindazt, ami tanítás közben történik, valamiképpen mégis leválasztom magamról. Most már képes vagyok erre? Dehogy. Valószínűleg rengeteget tévedek, hibázom, ügyetlenkedem. Hát akkor mi változott? Gátlástalanabb lettem. És az micsoda, gátlástalanabbnak lenni? Kevesebb feltétel, kétség, félelem homályosítja a tükröket. Több az  őszinteség. És az a furcsa, hogy ehhez kellettek azok a rémségek is, amelyek az elmúlt években, hónapokban történtek az országban. Engem ezek a rémségek megállítottak a visszavonulásban. Nincs hova visszavonulni. A magam világában elöl állok.