Hetek óta azzal küzdök, hogy befejezzem a regényemet. Pontosabban befejeztem már, úgyhogy csiszolom . Folytatásokban jelent meg, tavaly a Mozó Világban, 10 részben, most simítom össze a részeket, fúrok-faragok rajta, ahol kell. És hát kell.  Elképesztő év volt a tavalyi, dolgoztam, jöttem-mentem, utaztam, de minden a regény bűvöletében telt, hogy képes vagyok-e határidőre leadni a részeket,  úgy kanyarodnak-e a szálak, ahogyan elterveztem,  nincs-e kisiklás,  és  mit csináljak akkor, ha valaki a harmadik részben elbúcsúzott végleg, de a hetedikben kiderül, hogy szükség van rá mégis?  Nem mintha olyan sokakkal találkoztam volna, akik végigkövették a történetet a lapban, és a szememre hányták volna az illogikus fordulatot, de hát az ember önmagának következetes.
Ha hosszabb prózát írok, mindig Kardos G. Gyuri jut eszembe. Megpróbálom felmérni, mit szólna hozzá, hol bólintana, és hol fintorogna. Ha valaha lett volna mesterem, akkor ő lett volna az. Néha közel is állt hozzá, de amikor észrevette, hogy ő most megmesteredik, rögtön visszavonult, mondott egy viccet, és kihátrált a helyzetből. De hajlandó volt elolvasni, amit írtam, és  ha csak két mondatot mondott is, az többet ért minden  szakzsargonba betonozott  eszmefuttatásnál.
Maradék illúzióim arra vonatkozóan, hogy az érdemet meg a minőséget előbb utóbb elismerik, akkor oszlottak el végleg, amikor Gyuri még a halálos ágyán sem kapott Kossuth-díjat. Az Avraham Bogatir írója, az, akinek könyveit kéttucatnyi nyelvre fordították, nem találtatott méltónak. Tulajdonképpen érthető: bár kedves ember volt, így azután szerette mindenki, de egy másik szinten kényelmetlen figura, íróként semmiféle csoportba, csapatba, klánba nem illeszkedett. És amikor 97-ben a sírjánál  Spiró is, meg én is megemlítettük gyászbeszédeinkben ezt az apróságot a díjjal, az Írószövetség felháborodott és gusztustalan csörte lett a dologból. Persze Gyurit nem érdekelte semmiféle díj. Nem csak úgy tett, hanem tényleg nem érdekelte. Így azután mi vettük rossz néven őhelyette.
És nemigen emlegették a külföldi sikereit sem. Pedig a magyar irodalom nem csak mostanában tört át, hanem már a hetvenes években Kardossal - 23 fordítás - Janikovszky Évával - 34 fordítás. Legalábbis ők voltak az előörs. De hát e komolytalan szerzőkről nem jelentek meg sem akkor, sem azóta kétoldalas cikkek, vastag címmel, hogy "K.G.GY. külföldi recepciója".
Közel laktunk egymáshoz, gyakran találkoztunk, legtöbbet az Ibolya nevű büdös kis eszpresszóban, az Egyetemi Könyvtárral szemben, mert az olyan lerohadt volt, hogy éppen megfelelt, néha kétnaponta, máskor meg hónapok is kimaradtak.  Nyáron inkább a kis Váci utca sörözőiben ültünk le, mert azok a kilencvenes évek közepe táján már megérezték az új időknek új  szeleit és kiraktak a portál elé néhány széket.  Azt hiszem, ’94 nyarán történt, hogy a Nyári Pál és a Váci utca sarkán lévő, St. Paul nevű tenyérnyi kocsmában ittuk a magunkét, mármint az utcán, amikor egyszerre csak valaki azt ordította: hahó! Persze odanéztünk, Sugár János volt az, és már kattant is a gép. János a közelben lakott, és akkoriban mindig hordott magánál fényképezőgépet, minden eshetőségre. Aznap mi voltunk a poén - legalábbis ezt mondta, és leült hozzánk egy sörre. 
Évekkel később írtam egy sorozatot az ÉS-ben, Bélyeggyűjtemény címen, nagyon rövid, kábé 100 szavas írásokból állt, és az egyik Gyuriról szólt. Pár nappal a megjelenése után levél érkezett, se feladó, se szöveg, a borítékban csak a fotó - akkor küldte el Sugár János, nem kapkodott, kivárta a megfelelő időt.  Igazi telitalálat volt. Túlvilági üzenet.  Ha olvasod János, akkor még egyszer: kösz.
Néha megnézem a képet, babonából, hogy hátha akkor jobbak lesznek a mondataim. És hát, ki tudja?
Most megnéztem, és folytatom a fúr-faragást, - messze még a mai penzum vége.