Reggel ólmos volt az ébredés, jómagam kisebb-nagyobb (nagyobb) megszakításokkal aludtam vagy nyolc órát, otthon most van hajnal, hát persze, hogy álmos vagyok. Visszataszító, amit B. csinál: leteszi a fejét, és már alszik is. Tegnap óta minimum tizennégy órát aludt már, akkor is, amikor én dühödten lapozgattam Bukowskyt, s most, amikor ezeket a sorokat írom, megint úgy huny, mint akinek tiszta a lelkiismerete.

Megírtam a szöveget és elküldtem a világ legjobb magyar irodalmi site-jára. Itt ülök egy gép előtt, ott meg, a zsinór másik végén van Magyarország. Belenézek a hazai hírekbe, aztán abban a pillanatban el is megy a kedvem; nem az országtól, csupán a nézéstől. Valahogy nem ütnek szíven a napi magyarországi politika eseményei.

Sőt, még a saját híreim se: megnézem a levélfiókomat, ötvenegynéhány üzenet gyűlt fel benne, de még az is fáraszt, hogy kitöröljem őket.

Teaivás után összeszedelőzködünk, s nekiindulunk a városnak. B-t erősen meggyanúsítom, hogy kétkulacsos, tudniillik kétfajta  képet készít, többnyire a nyakában lógó rémületes méretű géppel kattintgat, majd néha előveszi a nyomorult IPhonját és azzal készít néhány alibi fotót. Mindezt technikai körülményekkel magyarázza, de én átlátok a szitán és a Litera egész olvasótábora nevében mélyen sért: nekünk csak a resztlit adja. Ezennel fel is szólítok mindenkit, hogy a hazatértünk után sehol ne nézze meg B. Delhiről szóló képeit.  

A magyar kulturális intézet mellett van az a villa, aminek a kertjében hajdan Gandhit lelőtték - ma nemzeti emlékhely, virágokkal és turistákkal.

A kegyelet után séta a Khan Marketra. Egészen közel járunk már, amikor a harmadik motoros riksás is biztosít bennünket arról, hogy nincsen is olyan, hogy Khan Market, illetve rossz irányba tartunk, iszonyú messze van, és egyébként is ma sajnos be van zárva. Viszont ők el tudnának vinni egy sokkal nagyobb és sokkal jobb piacra, ide nem messze. Rendületlenül haladunk tovább, most már úgy vetjük magunkat szinte körülnézés nélkül az autók elé, mint egy férfias cigarettareklám főhőse merülne a sodró hegyi folyóba. Változatosságként jön egy fiatal férfi, aki elmondja, hogy ne hallgassunk a motoros riksásokra, óvakodjunk tőlük, ellenben ő tud egy nagyon jó piacot nem messze ide. Mutatja az utat, éppen az ellenkező irányban, mint a Khan Market. A szeme se rebben, amikor azt állítja, hogy itt a közelben nincsen piac, holott már a Khan Market sarkán állunk. Tetszik neki az arcunk formája, mondja, ezért mindössze jó tanácsot szeretne adni, amúgy azt csinálunk, amit akarunk. De jobban tennénk, ha rá hallgatnánk.

Megátalkodottak vagyunk, nem tesszük.

A piac előtt feliratok és zászló jelzik, hogy itt van a maláriaközpont. Biztatom B.-t, hogy menjen be, ott biztosan szép művészképeket készíthetne, de nem áll kötélnek. Sajnos, itt válik el az igazi művész a mesterembertől.  
   

A Khan Market különös hely: egyfelől olyan elegáns boltok és éttermek sorakoznak itt, mintha nem is másik városba, de más földrészre csöppentünk volna, másrészt öt méterrel odébb ugyanúgy guggolnak és ülnek az utcai magárusok, működnek a sütödék. A közönség ehhez mérten vegyes, európai öltözetű yuppiek, elegáns nők, viszonylag nagy számú fehér ember, és persze néhány lépésnyire a megszokott Delhi. Én ugyan nem látom, de semmi kétség, hogy létezik a választóvonal a kettő között, még akkor is, ha a cigánykerekező, csörgősipkával zenélő kisgyerekek, koldusok ezt gond nélkül áthágják.

Némi bámuldozás és sétálás után betérünk enni, vajas csapati és csirkés masala, utóbbi éget, mint a tűz, kérünk is hozzá joghurtot, ami félúton van az aludttej és a joghurt között, kifejezetten arra van kitalálva, hogy az erős fűszerek után megnyugtassa a gyomrot, nagyon finom. Finom a vajas csapati is, mindig frissen sütve hozzák, néhány óra hosszán át el tudnám eszegetni ezt igy.

A mellettünk lévő asztalnál két szikh beszélget, igazi nagyurak, tekintélyesek és megfontoltak, olyan elegánsan mozognak, s olyan magabiztosak, hogy már elő se kellene venni a pénztárcájukat.

Evés és ejtőzés után ránézünk az órára,  s kiderül, hogy nem tudni mivel, de lazán elpergett a nap. Itt mindennek más a ritmusa, kiszámíthatatlan az idő, ha nem teszel semmit, akkor sincsen semmittevés, a szagok, ízek, a hangok és persze a látvány sűrűsége egyszerűen kizökkenti a megszokott időérzetet. A piactól néhány lépésnyire még bemegyünk egy pársi, azaz perzsa temetőbe. Vörös, kopottságukban lenyűgöző kőfalak, zöld fák, perzsa szimbólumok a sírköveken. Kérjük, ne álljon az ajtóba az imádság alatt. Egy kabátos, sapkás ember slaggal mosatja a sírokat, így tisztítja őket. Utcagyerekek bukkannak fel a kőfal tetején, egyre harsányabban szólongatnak bennünket, majd amikor nem reagálunk, az egyikük a fütyijét elővéve fejezi ki a véleményét a sápadtarcúakról. Az őr rászól, ez a fiúkat nem igen érdekli, erre az őr minket is kiküld, bennünket ez érdekel.

Egyébként igaza van, a zaj kiváltó okát megszüntette. Amúgy is igyekeznünk kell, mindjárt este van, kezdődik a kultúrprogram, megyünk.

Hazatérünk a szállásra, vagyis hazafelé ballagunk. Követségek mellett megyünk végig, ez a képeskönyvek Indiája, a kertek mélyén, a nyírott gyep túloldalán fantasztikus, fehéren ragyogó épületek, pálmák és és hihetetlenül burjánzó vegetáció.

Itt, ezeken a birodalmi utcákon még a scooterek is másképpen suhannak, gyalogos alig jár. Az intézetben kerülünk egyet a kertben, hátul pávák őrködnek, elöl, a bejáratnál egy Ganésha és a Majomkorály szobra köszönti a belépőt, hátul, a falnál Parváti szobra mosolyog.

Odabent már kezd gyülekezni a közönség, ott van a mi helyünk is.

A legelképesztőbb, hogy a Delhi Egyetemen tanító Köves Margit tanítványai, mármint a magyar nyelvet tanuló indiai fiatal férfiak és nők betanulták a Galambok című tragikomédiám első jelenetét és a bevezető után ezt elő is adják, magyarul. Nem tudom, hogy mennyit értenek belőle, láthatóan nagyon izgulnak és végtelenül kedvesek. A beszédük olyan, mintha magyar lenne, a gesztusaik indiaisága pedig egyszerűen elemeli a szöveget, rögtön tudom, otthon is így kellet volna megcsinálni egy egész előadást. Még tévéfelvétel is van.

Aztán  Indu Mazaldan, egy hindu hölgy olvassa fel a maga fordította novellákat, az est végén a kéziratát el is kérem tőle, olyan az egész, mint egy festmény. Persze angolul is hangzik el szöveg, majd beszélgetés jön, Budapestről, írásról kérdezgetnek, közben B. végtelenített képei mennek mögöttünk a vásznon.

Az est után közös fényképezkedés az alkalmi színészekkel,  szorongatjuk egymás kezét. Aztán hosszan beszélgetünk Köves Margittal, aki elképesztően kedves, finom teremtés, olyan, mintha mindazt, ami a legjobb, s amit Európából ide hozni lehet, ötvözné a huszonöt éve itt sűrűsödő indiaiságával.  Bájos és egyszerű, letisztult.

A helyzet az, hogy mindezek mellé Imréék jóvoltából még francia vörösbort is iszunk, nehéz az élet. Azt viszont eldöntjük, hogy holnap reggel korán kelünk, elég a henyeségből, elmegyünk előbb reggelizni a Khan marketre, aztán irány Ó-Delhi, a Paharganj nevű negyed, bele  sűrűjébe. Attila barátom szerint ott nem is kell más, csak odamégy, leülsz, nézel, és mégis olyan sűrű az élet, hogy beszarsz.