Pár hete felkerestem egy szegről-végről rokon házaspárt. Egy Tisza-parti tanyán élnek, náluk töltöttem pár napot, anyagot gyűjtöttem készülő írásomhoz. Ezt én úgy szoktam csinálni, hogy természetes és észrevétlen módon pár napig az ő életmódjukat élem. Amikor szóba hozták az esetleges készülő munkámat, én a birkák szaporodására tereltem a figyelmüket. Volt egy hármas iker baritrió, róluk érdeklődtem. A bácsi azt mondta, tiszta egy röhej, a tv-ben hír volt, hogy valahol hármas iker birka született. Ha-ha! Nekik tíz éve egy bizonyos anya mindig három báránykát ajándékoz.
Amikor este bementünk az akolba és a friss szénaillattal telt ólban meghallottuk a húsz birka jóízű szénaropogtatását, meg sem mertünk nyikkanni. Rokonaim is ezért csinálják. Az illatért meg a ropogtatásért.  Hihetetlenül energikusak, hetven fölött vannak, negyven évi házasság után is érdeklődnek egymás iránt,  minden egyes állatkájuknak emberi neve van, és zokogva engedik a vágóhídra a báránykáikat.  DE hát muszáj. Olyan volt az egész hétvége, mintha egy mesébe léptem volna be, sárga virágok között térdepelve legelésző bárányok. Mit keresek én Budapesten? Itt kellene élni, gondoltam.  Mivel élő ember rajtunk kívül nem volt öt kilométeres körzetben, nem mondom, hogy nyugodt volt az első éjszakám. Minden zajra felrezzentem, biztos betörők, gondoltam. Nagysokára szunnyadtam el, lehetett vagy három óra. Ám ekkor hirtelen a ház ura egyszál gatyában kirontott az udvarra, és eszelős ordításba kezdett: Sanyi, Jóska, Ferike, mi a fenét csináltok itt? Ha magányos tanyákra specializálódott rablógyilkosok lennének, elmélkedtem, csak nem nevezné a bácsikám keresztnéven őket. De mi van, ha a legjobb ismerősei jöttek rabolni? Van ilyen csőstől a bűnügyi krónikákban, nem? Levegőt is alig mertem venni. A bácsi köpködve jött be, ezek a dög kutyák az ablakunk alatt vinnyognak, mondta. Akkorát sóhajtottam, hogy megmozdult a Marokszedő című festmény a falon, amelytől megmondom őszintén, féltem. Egy akkora asszonyt ábrázolt, aki nyugodtan beillett volna orosz acélgyári munkásnőnek is. Egy sarlót tartott a kezében, amelyet valahogy fenyegetőnek éreztem. Legutóbb akkor féltem ennyire vendégségben, amikor pár éve meglátogattuk az amerikás Pista bácsiékat. Egy ohio-i tóparti tanyán aludtunk néhány éjszaka, az én ágyam fölött egy több mázsásnak látszó hatalmas kenu lógott felfüggesztve. Eredeti terv szerint a fiamat szánták alá, de rögtön lecsaptam rá, nekem tetszik ez az ágy, mondtam, ha már meg kell halni, inkább én, mint a gyerek, gondoltam.  Még a világosban alaposan szemügyre vettem a tartóköteleket, de nem tudtam megítélni, van-e reményem megérni a reggelt. Mondjuk jó újságcikk lehetett volna belőle: Egy több éve leselejtezett  dzsank kenu végzett a magyar rokonnal stb.
Szóval vissza a Tiszához. Másnap reggel arra kértem a háziakat, hadd legeltethessem egész nap a birkákat.  Viszek egy kis tarisznyában elemózsiát magammal, délután jövök, mondtam.  Rendben, mondták, menj, legeltess, de a birkák legelője körbe van kerítve.
  Eddig a lovak voltak a kedvenc állataim, de mostantól a birkák vették át a vezetést. Annyira szépek! Éppúgy, mint az emberek, a birkák is csak látszatra egyformák. Egy birka felületes szemszögéből pedig, a bácsi, a néni és én is abszolút egyformának tűnhetünk, pedig mennyire másak vagyunk! Nem? Istennek volt gondja a birkák egyediségére is. Délben már fel sem tűnt nekik, ha bégettem. Nagy élmény volt rájönnöm, hogy megtévesztésig tudok birkául. Estére teljesen berekedtem. Lélekbalzsam volt hallgatni őket. Mondtam is este a bácsiéknak, hogy legközelebb, ha terhelt leszek lelkileg, nem a lélekgyógyászokhoz fordulok, hanem a birkákhoz. Azt mondták, jó, az ő lelküket is a barik tartják karban.
Harmadnap egy öreg halász jön ki a tanyára élménybeszámolni. Fantasztikus ember. Két infarktusa is volt, mind a kettőt a halak okozták. Egyikszer egy, saját bevallása szerint, 6O kilós amurt fárasztott órákon át, s annyira felment az adrenalin szintje a halnak is meg neki is,  hogy megtörtént a baj. A hal hála istennek megúszta szárazon, de ő kórházba került. Felgyógyult, és megígérte a feleségének, hogy átáll vékony zsinórra. Persze, hogy nem állt át, s másodszor is megtörtént a baj. Abból is felgyógyult, a hal ott is megúszta szárazon.
 Szóval vágyik a szívem vissza.

Halász Margit