A hideg korán ébresztett, magamra húztam egy második pizsamát. Csak hétkor kapcsol teljes üzemre a kazán. Nem gondoltam, amikor a lakást felújítottuk, hogy kellene egy fatüzelésű kályha is. Mi lesz velünk, ha se gáz, se villany.

Apám az ötvenes évek elején a Hárosi Falemezműveknél dolgozott, kedvezményesen jutott hulladék fához. Sikertelen disszidálási kísérletünk után, egyetlen albérleti szobába zsúfolódtunk mind a négyen, viszont volt cserépkályha, hideg időben nekivethettem a hátam, az isteni érzés.  A fölös tüzelőt az apám eladta.  Ennek köszönhetem, hogy megismerkedtem Szabó Lőrinccel. Mi a Monda utcában laktunk, a költő a közeli Volkmann utcában.  Miként, hogyan jutott apám vele kapcsolatba, nem tudom, talán Ottlik Géza közvetítésével, aki Feri nagybátyám bridzs csapatában játszott. Az volt a feladatom, hogy az udvarra szórt fát lehordjam a fáspincébe és felstószoljam, mialatt a költő elolvassa a verseimet, mert apám, tiltakozásom ellenére, megkérte, mondjon róluk bírálatot.  Lassan emeltem a hasábokból a falat, halogattam a szembesítést.  Amikor elkészültem, Szabó Lőrinc ellenőrizte az eredményt, aztán felmentünk a lakásba. Kezében tartotta a verseimmel teleírt füzetet, anélkül, hogy bántó vagy dicsérő megjegyzést fűzött volna hozzá, hosszan hallgatott, végül valami olyasmit mondott, hogy várjam ki, amíg úgy érzem, készen van bennem, amit írni akarok, csak akkor fogjak tollat. Ismertem „Lóci óriás lesz” című versét, vártam mikor lép be a fia a könyvekkel zsúfolt szobába, de csak évekkel később, a Főiskolán találkoztam vele, kettővel felettem járt, Novák Márk és Gaál István évfolyamtársaként. A hetvenes években a Magyar Hirdető filmstúdiójában gyakran találkoztunk, ő volt akkoriban az elsőszámú reklámfilmes. Olyan nadrágot viselt, aminek mindkét szárán legalább hat zseb volt, teletömve tollakkal, kulcsokkal, stopperórával.  Én is csináltattam hasonlót, de mivel jóval alacsonyabb voltam nála, a sok tömött zseb idétlenre sikeredett. Sokat dolgozott játékfilm forgatókönyvein, igazán készen voltak benne ezek a filmek, de egyik sem valósult meg, rendszert  gúnyoló szavai eljutottak az illetékes fülekbe. Hatvannyolc évesen hunyt el úgy, hogy egyetlen játékfilmet sem készíthetett. Ami elég nagy kár. Annyi biztos, hogy egy télen át az én építményem szolgálta náluk a meleget.

Apu remekül lovagolt, így került be a „Gábor diák” című zenés filmbe, ahol az ítélethirdető főtisztet alakította.
(a rendező Kalmár László, az operatőr Badal János volt, aki 1957-ben Franciaországba emigrált). Apám beprotezsált, ragasztottak az orrom alá egy hatalmas bajuszt, mameluk lettem és kerestem egy kis zsebpénzt.

Abban az évben Máriássy Félix „Egy pikoló világos” című filmjében is statisztáltam, Ruttkai Éva  mögött táncoltam a kertvendéglőben. Abban a részletben, ami felkerült a világhálóra, felfedeztem magam, senki más nem ismerne fel a csupaszképű, lobogó hajú, jampisan mozgó fiúban. Úgy tűnt, százszor adják be a „Belzebub lánya vagyok” című dalt, tapasztaltam, hogy a filmezés mennyire fárasztó. Csodáltam Ruttkai Évát, ahogy újra és újra pontosan jelbe perdül. El sem tudtam képzelni, hogy tíz évvel később, első játékfilmem főszerepét ő fogja alakítani.

Ma egész nap nem mozdultam ki. Fagyos, csúszós az idő, még idebent is rétegesen öltözködöm, az ablakon keresztül sugárzik az íróasztalom felé a hideg. Úgy érzem, mintha térdig jeges vízben ülnék. Holnap beteget látogatok az Onkológián, ismerem jól az utat odafelé, utána találkozom a könyvelőmmel, fogorvoshoz megyek, éppen elég lesz.

Tizenegykor érkezett a gyógymasszőz. Alapos, gondos lány. Mindig megtalálja a kényes pontokat, és kitartóan küzd velük.  Kérdeztem, hogyan tudta elkerülni a kellemetlen helyzeteket, házhoz megy, vagy hozzá jönnek, mind a kettőben leselkedik veszély.

Azt mondta, csak ismerősök ismerőseit fogadja, és ez megvédi.  Szerintem, nem csak erről van szó.  Sohasem téveszt, ujjainak nyomását képes a személyesség és gépiesség kényes határán tartani. Ma elfojtott konfliktus csomóira akadt a hátamban, csak megállapította, nem faggatózott. Ha kérdezem, válaszol, ha hallgatok, ő is hallgat. Tökéletes összhangban vagyunk.

Régi képek között kotorászok. Nahát. Volt egyszer a MOST szerkesztőségben egy óriáskígyó? Ki emlékszik a magazinra, amelyben tinik műveit közöltük, verseket, rajzokat, fotókat, novellákat? És a nyári alkotótáborokra, a MOST színházra, a vegetárius étteremre, a tévé sorozatra? Erre a tekergő, egyiket-másikkal összekapcsoló boára?  Közel kétezer sokoldalú fiatalt mutattunk be, sakk nagymester, világhírű hegedűművész, nagydíjas filmrendező, festőművész, olimpiai bajnok, elismert költő, sikeres műsorvezető került ki közülük. Emlékszik még valaki arra, hol bukkantak fel először? Ők emlékeznek, és nekem ez éppen elég.

Füstölögnek ezekből a képekből az emlékezetes pillanatok, figyelmeztetnek tisztelni a mai napot, a reggeli torokkaparástól az esti torokkaparásig tartó, ismétlődésekkel teli egyszeriséget.