hirdetés

Ki van a képen?

2011. október 8. - Tarján Tamás

Az albumokba, dobozokba zárt relikviák sajnálatos veszteségfolyamata azzal indult (akkor már többé-kevésbé én diszponáltam fölöttük, az én dolgom lett rendezgetésük), hogy – még kamaszként – nyolcvan antikváriumi forintért elkótyavetyéltem Blaha Lujza egy dedikált jelenetképét. - Tarján Tamás netnaplója.
hirdetés

Megbecsülök minden régi családi és nem családi fotót. Különösen az 1940 előttiekre, a többségükben barna alaptónusú felvételekre gondolok, mivel egyre fogynak, töredeznek, fakulnak. Az albumokba, dobozokba zárt relikviák sajnálatos veszteségfolyamata azzal indult (akkor már többé-kevésbé én diszponáltam fölöttük, az én dolgom lett rendezgetésük), hogy – még kamaszként – nyolcvan antikváriumi forintért elkótyavetyéltem Blaha Lujza egy dedikált jelenetképét. Csak később tudtam meg: amikor dédanyáim egyikével (apai nagyanyám anyjával) szerepelt együtt egy jótékony célú esten, akkor adta az emléket.

A dédiről van civil és jelmezes fényképem is: elég sokszor lépett fel műkedvelőként. Megőrződött a Máramarosszigeti Nyári Színkör 1896. május 11-én bemutatott Ezredévi ünnepi előadásának plakátja is. Öcsémmel mindig jót mulatunk a hangzáson, ugyanis az Ezer év-jelenet címe alatt ez olvasható: Írta: Várta. Micsoda kiváló szerzői név! Még rímel is. Mint az aprónyomtatvány tudatja, dédnagymama, Ritterné Riesenberger Emma – a Költő szövetségeseként és a Pusztulás ellenerejeként – a Hon Géniuszt jelenítette meg a millenniumi dramolettben. Ebből a fotóanyagból ajándékoztam egyet Hernádi Gyula írónak a hetvenedik születésnapja alkalmából 1996-ban készített televíziós portréfilm forgatásakor, a kamerák előtt, beszélgetőtársként, mert szerette ő is az ilyesmit, s a fotó alapján be lehetett gyújtani a műsor javára váló történet-fantáziáló kedvét.

    Tehát részben megvannak, részben fogynak a régi képek. S érkeznek hozzám új régiségek is. Az alábbi úgy tizenöt esztendeje került birtokomba:



Elsőül nem is az a kérdés, ki van a képen, hanem hogy mi. Kinagyítva a részletét, megállapítható: a strand homokjában a leginkább az „expresszív naturalista” irányzathoz kapcsolódó Hermann Essig (1878–1918) német író posztumusz regénye – Der Taifun – hever. Sikerkönyvnek számított a maga idejében, s mert a fénykép hátoldalán (majd kiderül, a fotón látható hölgy keze írásával) ez áll: Ostsee, Timmendorfer-Strand, September 1919, igényes olvasót gyaníthatunk, aki a „merész hangvételű, a közönségnél megütközést, a cenzúránál tilalmat kiváltó” művet sietett beszerezni és megismerni.

    Egy kis kitérő, a késleltetés dramaturgiájának jegyében. Ritterné Riesenberger Emma veje, apai nagyapám, Dr. Hovhannesian Eghia, a törökországi örményként Magyarországra menekült-honosult gödöllői ügyvéd 1920-tól szenvedélyesen kutatta a magyar–örmény kapcsolatokat. Ő (is) hirdette – több cikket írt – azt a nézetet, hogy Ady ereiben főleg örmény vér csörgedezett. Nem zárható ki, hogy Illyés Gyula A faj védői című gyönyörű szonettjének indítása a nagypapa sokat hangoztatott vélekedésének (is) köszönheti megfogalmazódását. Az utolsó két sor summázatára, a „páratlan Tekenő” dicséretére kifutó nagy név-körkép felütése így hangzik: „Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát / koponyája, Petőfi szlovákos fekete / s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme…”

A családi emlékezésekben soha semmi jelét nem tapasztaltam – az Adyt ugyancsak kivételes érdeklődéssel olvasó író nagybátyám, Bor Ambrus részéről sem –, hogy az apai ág tudatosította volna: lakóhelyükön, Gödöllőn az Ady-kultusz fontos utóvédje, bázisa található. Dédanyám, nagyapám még születésem előtt elhunyt, de a Hovhannesian fiúk tudhattak és beszélhettek volna emlékeikről. Arról, hogy az ő házukhoz igen közel, a Grassalkovich-kastély szomszédságában, az Erzsébet királyné út 14. szám alatt villája volt az alábbi képen is látható asszonynak (a felvétel minden bizonnyal Gödöllőn készült, mintegy nyolcvan–nyolcvanöt éve; ezt is másfél évtizede őrzöm):



A kutyás hölgy (a nevezetes kutyáról sok önálló fotót kattintottak; az asszony olykor kilenc nemes fajta ebet is tartott) tréfás sorokat írt a képre („Kérnék szépen egy kis könyöradományt a szegény vak koldusnak”), de aligha volt felhőtlen nevethetnékje. Betegségek kínozták, lelki háborgása elől is menedéket keresett a gödöllői házban, melyet egyébként – mondhatni formálisan – a saját férjétől vásárolt meg (1923-ban). Sokszor el-elhagyta azilumát (eleinte lekicsinylően, elégedetlenül „kis viskónak” nevezte – holott százötven négyzetméter hasznos területtel bírt az épület), volt lakása (lakásuk) Budapesten is, és továbbra is életének része maradt a számára mindig nélkülözhetetlen, gyakori külföldi utazás. Ha Gödöllőn tartózkodott, maga kerülte a nyilvánosságot, pedig a településen módja lett volna a társadalmi és művészeti élet hírességeivel találkozni. Lehetőleg kitért a riporterek látogatása, kérdései elől is, néhány régi ismerőst viszont fogadott. 1934 januárjában nem Gödöllőn, hanem a fővárosban halt meg, még nem töltve be hatvankettedik életévét. Háza az örökösökre szállt (először vissza a férjre), majd Dr. Szanathy Júlia helybeli fogorvos vásárolta meg. Tőle évtizedek múlva, 2001-ben a villa ékessége, az eredeti szalongarnitúra a Gödöllői Múzeum tulajdonába került. G. Merva Mária Írók és múzsák Gödöllőn (2007) című remek könyvében részletesen ír minderről (a kötetben nem kevesen kapnak önálló kisportrét. Az írók közül például Jókai Mór, Heltai Jenő, Sík Sándor, Móricz Zsigmond, Németh László, Ottlik Géza, Rónay György, valamint a ma is élő, alkotó Ferdinandy György. Külön fejezettel szerepel a mi titkos asszonyunk. S a nagyapám meg a nagybátyám is).

    A két itt bemutatott fényképért Dr. Nagy Mihálynénak tartozom köszönettel. Amikor hivatalból az Ady Életmű Alapítvány működésének gondjaival foglalkozott (az Alapítványt én képviseltem), szeretettel és bizalommal adta át a képeket. Férje kapcsolatban (talán rokonságban is) állt az asszony családjával, így őrződtek meg náluk a fotográfiák.

    Ki van a képen, a képeken?

    Az olvasó már kitalálhatta, noha valószínűleg nem más képek, nem az asszony közismertebb fotói nyomán, nem a kissé homályban maradó vonásokat pásztázva.

    Mindkét felvételen Diósy Ödönné Brüll Adél látható. Ady Lédája.

    A tárgyilagos műtárgy-leírás nyelvén:

           1. kép: 1919-ben, Ady halála évében – hat-hét évvel szakításuk után – Léda a kora őszi Keleti-tenger (Balti-tenger) partján pihen. Épp alszik; ha felébred, folytatja Hermann Essig Der Taifunjának olvasását.

    2. kép: Léda – valamikor az ezerkilencszázhúszas–ezerkilencszázharmincas évek fordulóján – kedvetlenül áll az ismeretlen fényképész lencséje előtt, kutyái egyikével.

    A fekvő és az álló alak testéről, arcáról leolvasta sorsregény rekonstrukciója legyen a képek szemlélőjének feladata. 

          

   

Tarján Tamás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.