Ma a megszokottnál később ébredek. Fáradtan és összetörten bújok ki a takaró alól. Az éjszaka nem hozta meg a beígért enyhülést, sem a hét a hozzá fűzött reményeket. Óvatos mozdulatokkal energiát próbálok összpontosítani a tompa idegvégződésekbe. Nagypéntek előtti ötödik hét van. Mennyi mindent kell még tenni. Teát főzők és lesétálok a közértbe. Kiflit és vajat veszek a reggelihez. Ma később megyek be dolgozni, a délelőttöt a lányokkal töltöm. Mikor hazaérek, a lányok még alszanak. Leülök a géphez és befejezem a tegnapi naplót.

Megfonnyasztotta testem és bőrömet, összeroncsolta csontjaimat. Erősséget épített nekem és körülvett méreggel és fáradsággal. Sötét helyekre ültetett engem, mint az örökre meghaltakat. (Jeremiás Siralmai 3,4-6)

A böjti időszakban a visszaemlékezés a legtisztább, egy képre, hangra, mozdulatra, ahogy megyünk a reggeli utcán, mindig ugyanazon az utcán, ugyanakkor, édesanyám, a bátyám, a húgom és én, kissé lemaradva, fél kilenc lehetet, vagy már háromnegyed. A Poroszlay utca enyhe emelkedőjén, a kerítés mellett, hozzáér a kabátom a kőporos támfalhoz, szinte érzem a számban a kőpor ízét, külön-külön az összes szemcsét, ahogy feloldódik a nyelv alatti részen, és emlékként beépül, hogy most évek múlva újra tisztán, kikristályosodva álljon az emlékezés kapujába.

Borbély Szilárd Halotti pompáját olvasom, az Ámor és Psziché-Szekvenciákat (újra és újra). Olyan vagyok, mint egy véletlen szemlélő/sétáló, aki belép egy helyre és érzi, hogy valami megváltozott, hogy ez után már nem tud ugyanúgy bemenni egy presszóba, boltba, kivilágított lépcsőházba, elveszítette szavait, terét, és idejét, hogy valami újban oldódjon fel.

…Aki sötétben él, / nem ismeri a félelmet. Az emlősök hólyagszeme / különleges szerv. A misztikusok szerint fény / lakik benne. Középkori magyarázatok / [feltételezték, / hogy láthatatlan csápok nyúlnak ki belőle, melyek / letapogatják a tárgyakat. Az alig kétszázezer éves / Malawi tóban él egy halfaj, amelynek egyetlen / tápláléka a többi hal szeme. A megtámadt állatnak / csak a szemét tépik ki. Majd könnyedén / [kiszakítják / a másikat is. A megvakított hal még úszik egy / [ideig.

Szeretem ezt a verset, egy részét ide is másolom.

Közben a lányok felébrednek, Lili az ölembe ül, s úgy tesz, mintha olvasná a naplót, egy ismeretlen történetet olvas ki belőle, farkasokkal, erdővel, madarakkal, és nagyon kevés emberrel. Szeret mesélni, sokszor paneleket sem használ. A könyvesboltban mesélt a babának, s búcsúzáskor megpuszilta a könyveket. Valamilyen elementáris erővel kapcsolódik az írásos kultúrához.

Délben elkísérem a lányokat a buszhoz, Boróval és Orsival találkoznak az Ikeában. Játszóházba mennek. Elszomorító, hogy csak az ilyen nagy bevásárló központokban van gyerekek számára alkalmas játszótér, persze itt sem az önzetlenség a legfontosabb szempont.

Egy körül érek a rádióba. A péntekhez képest sokan vannak. Nem találok szabad gépet. Várok. Végiglapozom a napilapokat, elolvasom a Sportot. Lélekben készülök az AC Milán – Arsenalra.

A zenei szerkesztőnek előkészítem a vasárnapi műsort, s kikérem holnapra az autót.

A főnököm kérésére este a MüPá-ba megyek az Örkény Színház Nyugat előadására.

Kicsit tartok tőle, nagyon fáradt vagyok. Az tervezem, még hazamegyek, s alszom legalább egy órát. Gyalog indulok haza. A Városligetben a Műjégpálya egyik félreeső részén, egy macskára leszek figyelmes, amint játékosan kerget egy széltől táncra perdült falevelet. Marionett-bábuként kapaszkodik bele a tér egy-egy váratlanul kijelölt pontjába. Szép és megnyugtató látvány, megpróbáltam lefotózni.

 

 

 

Késve érek haza, és az előadás kezdési időpontja is homályos, hat vagy hét óra. Biztosra megyek, ötkor indulok. Az utcában megmetszették a fákat, megkezdődött a készülődés a tavaszra. A szőlőben is lassan elkezdődik az élet, metszenünk kell, venyigét gyűjteni és kötözni. Visszajönnek a pókok, madarak, bodobácsok, s megtelik a kert hangokkal és illatokkal, kinyílnak a pinceajtók, a gazdák hordókat mosnak, és abroncsokat festenek, a fű a hirtelen jött korai nedvességtől kizöldül.

Egy órával hamarabb érkezem a Művészetek Palotájába. Esetlenül téblábolok, felveszem a jegyemet. Még kevesen vannak. Kimegyek sétálni a színházkertbe.

 

 

 

Érdekes és felettébb izgalmas vállalkozás, amit Réz Pál, Várady Szabolcs, Mácsai Pál és az Örkény-társulat véghezvitt, ebben a közel három órás előadásban. Ha az ember figyelt, akkor megszólította és magával sodorta. Pontos volt, részletes és szórakoztató. Megérte a fáradságot, de a végére teljesen kimerültem. Kollégáimat pontosan elkerülve osontam ki az előadás végén, hogy egy mielőbbi villamossal végre hazaérjek.