Sosem jártam még űrhajókilövő-bázison. Valahogy úgy képzelem el, mint a fantasztikus filmekben. Mindenki belenéz valami retinaleolvasóba, és egy géphang mondja, hogy üdvözöljük miszter Kovács. Aztán fertőtlenítés és egy utolsó pápá a külvilágnak. Bent már minden steril, csendes, a kabinodban egy visszaszámláló pörög lefelé, 197…196…195…

Elhelyezkedsz, beadod magadnak egy kis gomb segítségével a nyolc fényévnyi utazáshoz elegendő altató és véralvadásgátló  szérumot, aztán lecsukod a szemed. A menőbb űrhajósoknak biztos be lenne szerelve valami ultramodern IPod, hogy zenére utazhassanak az elalvásig. Na a zene az stimmelt is a tegnapi űrkikötőben, vagyis a tegnapi űrhajón, vagyis a hajón. Mikor arra gondoltam, hogy a Sun Ra Arkestra ufonautákból áll, tegnapi naplórészletemben, nem gondoltam komolyan. Ma viszont már ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy az egész  kis brigád valahonnan az Orion öv határáról, de legalább is a Dagoba rendszerből érkezett. Hihetetlen volt az a pozitív energia, amit sugároztak. Space is the place! Részletesen nem beszélek róluk, mert nyilván ma kismillió zenei szakújságíró árasztja el írásaival a netet. Fenomenális volt. Bálint haverom végig a térdét csapdosta és mint ha négy vagy öt ekit betolt volna, úgy vigyorgott. Nekem is járt a lábam, illetve nagyokat vicsorogtam bizonyos szólók közben. A szünetben megfigyeltem a választási eredményeket, bár a Pándi megmondta, hogy a legjobb választás az volt, ha valaki eljött a koncertre. Igaz. Egy kampányoló, aki teljes mértékben igazat mondott. Éjfél körül lett vége a szeánsznak. A kocsiból felhívtam az egyik barátomat, aki a többi nagykutya mellett, szintén indulgatott a parlament irányába.

Nagy örömmel újságolta, bejutott! Na szép vagy, mondom neki. És mi a lófa**t fogsz ott csinálni, kérdezem. Nem tudom, még fel sem fogtam, mondja. Szerezzél be valami mellényt te is, hogy legyen mibe bevonulnod, mondom. Röhög. Én nem röhögtem, mert ez nem vicc. De hát kinek a pap, kinek a papné. Ugye.

Eljött ez a hétfő, amit mindenki úgy várt. Nekem is jó, hogy már hétfő van. Az elmúlt héten sok mindenben kellett magammal elszámolnom. A költségeket figyelmen kívül hagyva, azt hiszem jó lett a mérleg. Megoldva az érzelmi képleteket, azt mondhatom, jó irányba emelkedik a serpenyő. Az anyagi egyenleteket meg majd megoldja az élet. Arra sosem voltam képes. Matek általában kettes volt, egyedül az érettségim sikerült hármasra. Persze csak azért, mert kétezerhatban sikerült leraknom, esti levelezőn. Jófejek voltak a tanárok. Mi is volt még? Ja, írtam is, ugye. Tanulságos volt.

Le mertem írni, amit gondolok, amit még elmondani sem szoktam, meg lehet, hogy nem is tudnék. Szorul azért néha a torok. A klaviatúrát csapkodni meg könnybe lábadt szemekkel is lehet. Az meg, hogy ki mit gondol majd, hogy ez igaz, vagy csak kitalálta az egészet, nem számít. Nekem úgyis igazam van. Magamnak. Elolvasom majd pár nap múlva, és akkor rájövök, hogy mi volt velem az elmúlt héten. Elég rossz a memóriám ugyanis. Szelektív, ha használhatok ilyen fura szavakat. Változtatni biztos tudnék rajta, lemehetnék alfába, meg állhatnék fejen és mormolhatnék mindenfélét, idegen nyelveken. A kérdés, hogy használna-e. Nem, bocsi. A kérdés, hogy akarom-e. Tök jó ez így. Amit szeretnék belőle, majd úgyis fejből tudom. Amit meg elfelejtek, annak ott a helye. A tudatom alatt. A fejem hátsó féltekén, valahol. Mondjuk baromi nagy fejem van. Sok ilyen kis cucc odafér még. Aztán majd előjönnek úgyis, a nagy megméredzkedésnél!