Hullámzó Balaton, lehetne a napló fennköltebb, stilizáltabb címe. De nem lehet. Legyenek akkor ezek a napok: Balaton szeletek; olykor tej-, máskor étcsokis ostyák, nyalánkságok, desszertek a dezertálni óhajtóknak. Ebből talán világos (Balatoni!), hogy a megörökítendő napok a Balaton mellett kezdődnek és érnek véget, a napló a Balaton mellett terem, egy régi házban, elvadult kertben, hegyoldalban. A szomszédból lakásfelújítás műveletei vezetnek gázt, villanyt a lejtő csendjébe, kettővel lejjebbről két éber puli az utca akusztikus biztonsági őre - minden apró rezdülésére ugatnak rendesen. Nem kifejezetten a zajérzékenyeket kényezteti most az Öreghegy keleti lankája, de ez a visszajáró, hűséges rokont, engem, nem annyira zavarja mégsem, úgy jövök ide, mintha valami nagybácsihoz, értsük a patinás személy alatt ezúttal magát a házat, amelynek ódon, árnyalatos illata, dohos aromájú hűvöse, redőnyeinek méltóságos reccsenései, spalettája, bútorainak bazárszerű, „ecserista” karneválja a belépés pillanatában megszólít, kezet nyújt, magához ölel. Hálából mind a három szobáját végigalszom; egy délutáni, elhúzott függönyös, leeresztett redőnyös, újságba, majd álmokba feledkezést mindannyian megérdemelnek.

 

Több mint egy hete vagyok lenn, a strandot lassan foglyul ejtik a kulturált kikapcsolódásra vágyó, csakúgy kulturált honfitársaim; alsó- és felsőtestükön a kortárs népművészet változatos motívumai kanyarognak, frissen dukkózott autók mindahányan; jól fognak mutatni old timer korukban is biztosan. Az extrákról, az ékszereltségről, a különböző, finom pasztellekkel játszó divattervezői megoldásokról most hosszasan ne abrakoljunk. Benne vannak viselőikkel a kínai szabadidőben rendesen. Utazási iroda reklámja: Kínai szabadidő a magyar tengeren! Élvezze a kínai szabadidőt a Balatonnál!

Utolsó menedékem a piac, innen két percre, igaz, hogy kicsi és csak szerdán meg szombaton működik, de valódi, hamisítatlan piac; zöldségekkel, képeslapokkal, befőttekkel, lekvárokkal, használt felnivel, szörpökkel, könyvekkel (Legutóbb Lukács-összestől indult a mezőny, és a halinakötéses Nyirő Józsefig húzódott.), SS-rohamsisakkal, kisbaltával, mézzel, használt ruhával, antikkal, ami belefér. Tegnapelőtt a kincses sziget beláthatatlan gazdagságából kifénylett egy hamutartó; szép, lapos kerámia: Magyar Posta, 30 év a Párt szolgálatában. Mindemellett alkudni lehet, sőt kell, céltudatosan vagy sportból gyakorolni a beszélgetésnek ezt a speciális formáját, amiben én nem vagyok igazán nagy, például könyvre eszembe se jut, nem úgy, mint A.-nak, aki Radnóti 1944-ét, Bori noteszét és annak fakszimiléjét 2400-ről két másodperc alatt vitte le 1500-re. Ekkor elgondolkodott, forgatta ügyesen a keze között a füzetkéket, mire én félhangosan jeleztem, hogy ez alá már nem fog menni a tag, mire A. – teljes joggal, határozott hangsúllyal – felhívta a figyelmemet, hogy a tárgyalás még nem ért véget, illetve ezzel a megszólalásommal igen. Az általam kiválasztott diákkönyvtáros Vörösmartyból rutinosan még lehúzott egy százast, így távoztunk a piacról klasszikusan – klasszikusokkal.

 

Szóval kert, ház, piac, öt után a part, és azután a sötétség, mert az ún. faluba menni nincs többé hová. Ez a nyár úgy kezdődött, hogy a strand főbejáratával szemközt, a ligetes park peremén guggoló gombákat, a balatoni településeket valaha egységesen jellemző, az elmélyült, szórakozás lehetőségeit jelentő és megjelenítő büfé-együttest, a terméskőt imitáló fallal emelt bástyákat, a demokratikus, vagyis a kulturális, szociológiai és osztálykülönbségeket nem ismerő, azokat felfüggesztő nyaralás fellegvárait, az értelmes – nem kínai! – szabadidő eltöltésének agóráit, a hetvenes-nyolcvanas évek gasztronómiájának látványkonyháit elsodorta, ledózerolta az érzékeny, mind urbanisztikailag, min szociálisan szofisztikált, önkormányzati döntés. Ezzel nem csupán a joggal eltüntetendő, gyalázatban fogant hurkák lelték halálukat, hanem egy építészetileg értelmezhető korjegy, ugyanakkor az önfeledés fent említett költői dimenziói is.

És kilehelte lelkét a két éves koromtól látogatott Mészáros, az első maszek kifőzde itt Almádiban, kilehelte lelkét, ahogyan a tulajdonosa is majdnem egy betegség folytán. Szerencsére ő megmenekült, hovatovább a hely szellemeként él tovább – a hely nélkül. A Mészáros agóniáját az utóbbi öt-tíz évben végigkísérhettem, a fogyó, vékonyodó vendégséget, az abroszukat vesztő asztalokat, a lazuló szerkezetű főzelékeket, a tompuló fényű eszcájgot, a párájukból kivetkőző sörös és kisfröccsös poharakat, és Mészárost magát, amint vasalt nadrágját és ingjeit, csillogó lakkcipőjét fokozatosan fényes tréningre, cipzáros felsőre és vastag talpú edzőre váltja, kínai szabadidőre a zenitről egyre sebesebben az alkonyi szürkeségbe guruló, sikeres, dolgos, kelet- és nyugat-német turisták övezte diadalittas napokat, kínai szabadidőben hallgatja az elnémulni nem akaró, örök Kossuth rádiót, és olvassa válogatás nélkül a Veszprémi Hírlap évek alatt feltorlódott, és valószínűleg könnyedén felcserélhető lapszámait.

 

Ezek hát a napló keretei, illetve e keretekbe lép most a napló - egy újabb (járó) keret.