Október 18.
     Mióta gyerekeim vannak, sokat gondolok a pénzre. Vagyis a hiányára. Valami nagy ködön át nézek kifelé magamból, már amikor egyáltalán kinézek. A nagy köd nem bennem van és nem kint, hanem a bent és a kint határán. Ez a hol foszlani látszó, hol sűrűsödő köd zavaróbb, mintha egyszerűen egy fal, vagy egy vastag, borostyános kőkerítés lenne a bent és a kint között, meg egy kapu, amin ha akarsz, ki-be jársz, biztonsággal jársz ki-be, és a fal is biztonsággal elválaszt, amikor bent vagy, és fordítva. Ez a rettenetes köd viszont nyugtalanítóan, és ráadásul zavarosan ereszti át a kintet, és rajta át elszivárog a bent is. Így egyszerre vagyok sehol, mert sem bent nem tudok megnyugodva lenni, munkálkodni mondjuk, mert folyton kísértenek a beszüremkedő kint képei, a ’mi lesz holnap’, a pénzért való küzdelem, a vándorlás réme, hogy talán megint költözünk, hogy mi lesz a gyerekekkel, s mikor kint vagyok, kimerészkedem és elhatározom, hogy feltalálom magam, - mintha azt el lehetne határozni -, akkor meg a bent képei kísértenek, és a fejüket csóválják, ej, mit csinálsz te odakint, gyere vissza, itt a helyed. És akkor I meg én kiabálunk egymással a kétségbeeséstől.
     Ha kint vagyok, azzal kell szembesülnöm, hogy valami nem stimmel. Nem tudom pontosan, hogy a bentemben van-e gubanc, vagy a kint tökéletlenkedik, mely kintet szívesen tekintenék úgy, mint a kintük, az ő kintjük, amihez nekem aztán semmi közöm, szeretném, ha semmi közöm nem lenne, és akkor jogosan lehetne itt felkiáltani, az idevágó szakirodalom hiányos ismeretében is, hogy ez már-már pszichopatológiai kérdés. De nem ám! Csak abszurd, mint az őrület, ez a bentezés, kintezés a albioni ködözéssel, viszont van benne rendszer. Két hónapja történt az eset, hogy a tárgyra térjek. Az Esélyegyenlőségi Minisztériumból hívtak, hogy a Naptévében lenne egy beszélgetés a Lévai Katalinnal, velem, meg egy, a terepen dolgozó szociális munkással a prostitúcióról. Mivel sajnos valami ostobaságig fajuló elhivatottság van bennem a kérdéssel kapcsolatban, minden ilyen közszereplést el szoktam vállalni, többnyire nem ajánlanak fel ellenszolgáltatást vagy tiszteletdíjat, én pedig többnyire nem számolok a vállalás következményeivel, gyerekek nagymamához szállítása a világ végére, benzinköltség, tumultuózus ott alvás, két nap kiesés az aktuális munkából, sorolhatnám, mindez mondjuk négy percért, vagy jobb esetben egyórás beszélgetésért. Mindezek ellenére most is beleegyeztem a dologba, de akkor még arra is megkértek, hogy hozzak magammal egy prostituáltat. Na én ettől a kéréstől spontán behányok. Nem a prostituált miatt, hanem mert egyszerűbb volna klienst hozni, meg becsületesebb is. Miattuk van prostitúció, és klienst elvileg könnyebb is lenne találni, akár az adás napján, akár ott bent a stúdióban. De nem. Az embereknek cirkusz kell, nosza, mutogassunk kurvákat, mert többnyire a beszélgetőpartnereimnek, akik hihetetlenül kompetensek a problémát illetően, fogalmuk sincs arról, hogy a valóságban mit jelent az, amiről olyan okosakat tudnak mondani. Például életükben nem beszélgettek még olyan lánnyal, asszonnyal, aki prostituálódott, sőt, a stúdióban sem fognak, mikor éppen azt hiszik, hogy most beszélnek vele. A prostituáltak egy részét ilyen tévés, médiás szituációba a stricije engedi, és árgus szemekkel figyeli mit mond a nője, a lány meg fél, vagy egyszerűen tetszeni akar a párjának, nyilván nem fogjuk megismerni az árnyalatokat. A média olyan képet ad a prostituáltakról és a prostitúcióról, amilyet a legegyszerűbb, vagyis a meglevő sémák mentén dolgozik. Ha meghívnak, pláne egy prostituálttal együtt, hiába vagy jóban vele, hiába ismered azokat a kérdéseket, amiket feltehetsz neki, s amikből mégis sokat megérthetsz anélkül hogy őt, a válaszolót eltaposnád, egy sémagyárba ültök be, és annak ki tudja mi a vége. Persze emberjogi szempontból sem vagyok híve a kurvamutogatásnak, még jóval indokoltabb esetben sem. Gondoltam azonban, pisáljunk egyet megint széllel szembe, nem árt a gyakorlás. Feltételként szabtam, hogy a lánynak, akit hozok, fizessenek, azzal érveltem, hogy az illető azért is lenne ideális, mert mióta megszületett a gyereke nem áll kint, megpróbál egyedül jutni valamire, és valahogy támogassuk ezt az irányt. Akár mondjuk így is, ezzel a tiszteletdíjjal. Mert ez a lány, hogy úgy mondjam, értünk tesz valamit, amikor elmondja mi történt vele, azért tesz valamit, hogy a lányaink ne kerülhessenek olyan helyzetbe, mint ő és számos nő, pusztán azért mert nőnek született. Azt hiszem az érvek nem voltak érdekesek, a kurva volt az érdekes, ígértek fűt-fát, mondtam, ne fűt-fát, hanem tízezer forintot a lánynak rögtön adás után. A tévések persze jelezték egyből, hogy ők nem szoktak fizetni, ezen annyira nem lepődtem meg, a műsorkészítés már csak ilyen, a mi bőrünkre megy, és ezt olyan halálos pofátlanul tudják csinálni, hogy még neked kell hálásnak lenni, hogy odaadhatod ingyen nekik az arcodat meg az okosságodat. Igaz is, a tévének dolgozva lett volna alkalmam megtanulni, hogyan kell rezzenéstelenül hazudni. Nem sunnyogni, hanem bele az arcba, hogyan kell a másikat nyilvánosan megalázni, hogyan kell sértődötten nem dolgozni meg a pénzért, ami automatikusan jön, és még mennyi mindent tanulhattam volna, csak elment az időm a filmcsinálással, eltöketlenkedtem az esélyt.
     Közben kiderült, hogy én mégsem lennék abban a műsorban, mert hogy állítólag két ilyen dögös nő, mint a miniszter asszony meg én, sok lennénk egyszerre. Jaj, nem akarok dögös nő lenni! Viszont - ki a fene kérte?! - nekem szerveztek egy másik beszélgetést, és rossz volt, a beszélgetés maga is, nem csak a felajánlás, de naiv vagyok, nem gondoltam volna, hogy majd a fejemhez is vágják, hogy elfogadtam. A lány viszont az ő műsorukhoz kellett, gondoltam bekísérem, nem hagyok cserben senkit, nehogy a lány ne merjen bemenni, merthogy garancia voltam neki, és tartottam attól is, hogy zűr lesz a pénze körül. Kicsit hülye voltam, mert attól még zűr lett. A tévé tulajdonosa kikelt magából, mikor el akartam kérni a lánynak a pénzt, hogy ő kurváknak nem fizet. Én meg mint egy megalázott kis ribanc, remegő szájszéllel küzdöttem ott, persze a semmiért, kirúgtak és a fejemre olvasták, hogy én ingyen reklámot kaptam. Micsoda állat vagyok! De még annál is nagyobb. A Minisztérium - asszonyával együtt - nyaralni ment, én meg odaadtam a lánynak a pénzt, éppen albérletet kerestünk neki, az is egy külön történet. Mondtam I-nek, ez lesz az utolsó ilyen kamikaze-akcióm, ígérem, de akkor már a hitelre félretett pénzt kezdtük felélni. Ne nézzen úgy rám a szomorú szemével, mondtam I-nek, visszaszerzem a pénzt. A Minisztérium sajtósa nyomatékosan figyelmeztetett, hogy érti a célzást, mert a műsordicséret után szóba hoztam a tartozásukat, és ettől kicsit türelmetlen lett, hogy megint szégyellhessem magam. Ígérte, hogy visszahív, én meg vártam. Végül A-hoz fordultam, aki a Minisztériumban a nőügyekkel, így a prostitúció problémájával is foglalkozik, ő ajánlott a sajtósnak, mert tudta, hogy én tartom a kapcsolatot prostituáltakkal. Nagyon felháborodott a történteken, körlevelet írt, meg hogy összedobják a pénzt, várjak. Vártam. Két hónap után hívtam fel, mondta, jaj, ha másként nem megy, ő odaadja. Vártam. Aztán felhívtam, hogy ment-e másként. Éppen folyamatban volt a másképp menés. Várjak.
     Várok.
     Az Esélyegyenlőségi Minisztérium tartozik nekem. Egy szép, nagy ügy érdekében, azt hiszem, egy kicsit csúnyán átvertek. Vagy hazudtak? De egy Minisztériummal szemben nincsenek esélyeim.