Szép napos reggel Dunaújvárosban. Fényben úszik a konyha. Ma én csinálok kávét. Nem főzöm, hanem csinálom. Vizet forralok, beleszórom a kávéport, a cukrot, és tejet öntök bele. Neszkávé. Zajkávé. Csendkávé. Szép csendben iszom, aztán odaülök a gép elé, és ezzel el is megy a délelőttöm. Mit elmegy, elrohan, elszáguld.

          Nincs idő.

          Délben jó kocsiba be, elhagyjuk a várost. Rally verseny kezdődik ugyanis, ezért déltől egész Sztalin le volt zárva. Tizenkettő előtt néhány perccel sikerül meglógnunk a Városból, ahogy a környékbeli falvak lakosai, a vidékiek nevezik. Egyszer például Baracson voltam ásatáson, egy szép Árpád-kori templom körüli temetőt tártunk fel, és a kocsmában a pultoslány – látván, hogy idegenek, gyüttmentek vagyunk - azt kérdezte tőlünk, hogy „a városból jöttetek”? Onnan hát, válaszoltam. Hát igen, ezt nevezik a centrum és periféria viszonyának. Baracsról nézve Dunaúj – mert így is nevezik – „A” város. Baracs pedig egy ún. szatellit-település, ahogy Walter Christaller 1933-ban a Die Zentralen Orte in Süddeutschland című könyvében megfogalmazta. Ez volt a központi helyek elmélete, miszerint minden nagyobb központ bizonyos távolságra esik szomszédjától, és mindegyiket kisebb települések hierarchikusan elrendeződött hálójának gyűrűje veszi körül. Nem vagyok benne biztos, hogy a pultoslány tudatában volt-e annak, hogy ő egy szatellit településen lakik. Mindenesetre én szatellit-létem tudatában élem mindennapjaimat. Seregélyesről nézve Székesfehérvár a központi hely, Székesfehárvár pedig Budapest vonzásában van.

          Na de elkanyarodtunk a tárgytól, éppen úgy, ahogy Perkátánál kanyarodtunk el Seregélyes felé, ahol kiváló ebédben részesítettek minket a szülők, mert abban a szerencsében van részem, hogy korábban mindkét szülém a vendéglátóiparban dolgozott, mint szakács, (mint állat) sőt, apám letette a mesterszakács vizsgát, hogy aztán összeüssön egy mirelit ebédet Maggi levessel.

          Aztán Zs. lenyírta a hajam. Most hét milliméter hosszú, a tarkómnál öt. Így készültem észak-pesti vendégeim székesfehérvári látogatására. Lehet, hogy a mai napon Budapest volt Székesfehérvár elővárosa? Kifordult a világ a sarkaiból? Nem, mégsem hiszem, hogy ez történt volna, mert Nemes Z. Máriót és Pollágh Pétert arról (is) faggattam, hogy miről beszélget két észak-pesti költő az IC-n, amikor lejönnek Fehérvárra haknizni. És ebben a mondatban minden benne van. Benne van a központi helyek elmélete, és az évszázados kisebbségi komplexus. Képzeljék, ez a város annyira komplex komplexussal rendelkezik, hogy a királyok városának hívja magát. Sőt, az utóbbi hónapokban felütötte a fejét a „városok királya” szókapcsolat is.

          Körbetelefonálom az ismerőseimet, hogy jöjjenek a fővárosi (ajkai-pápai, tatabányai) költők felolvasó estjére, és mutassák meg, hogy mennyire rajta tartják munkától bütykös ujjukat a kortárs irodalom ütőerén. Így küszködöm a gereblyézéssel, hiába. De tényleg. Évek óta csinálok ilyen esteket, és megdöbbenek, ha a törzsközönség, a kemény mag mellett idegen arcokat fedezek fel: ezek mit keresnek itt? Persze jó érzés, hogy három-négy emberrel újra egy kicsit beljebb vagyunk. Ezek már a mieink. Nem eresztjük őket. Tegnap vagy húszan–huszonöten  tapintották ki a Márió és a Péter pulzusát. Kicsit talán gyenge volt ez a pulzus, néha meg is ijedtem, élnek ezek? De aztán minden rendbejött. A szív visszavert.

          Aztán a kemény maggal lementünk az Aranycsengőbe, hogy közelebb hozzam az írókat az olvasókhoz. Ez annyira jól sikerült, hogy Márió Zs. és M. között, Péter pedig L.-ék és K. között nyomorgott. Én az asztalfőn ültem, néztem őket, és boldog voltam: mekkora királyság!