Ma délután, midőn Török Andrást hallgattam a rádióban, és mosogatás közben elmerengve idéztem fel a régi pesti kerékvetőket és a kívülről kopott, belülről mozaikos-ólomüveges-márványos bérházakat, egy laza, rutinos mozdulattal betettem Gábris előre kikészített, kistányérral letakart ebédjét (a tegnapi, különlegesen jól sikerült borjúpaprikás maradékát) a mosogatóba, és ráengedtem a szappanos vizet. Csak egy pillanat volt, de mire észrevettem, dobhattam is ki az egészet. Gábris tehát hideget ebédelt (mivelhogy a levest kategorikusan visszautasította), én meg azzal vigasztaltam magam, hogy sebaj, legalább lesz miről írnom a naplóban.
Török András közben a budapestiek megdöbbentő kultúrálatlanságáról mesélt az erkélyek terén (telerakják lommal, beépítik, stb.), amiről Gyurinak eszébe jutott gyermekkora nagy álma: hogy a negyedik emeleti erkélyükről lépcső vezessen a játszótérig, amin csak és kizárólag ő közlekedhet. Erre előttem is felrémlett az a sóvárság, az az elszánt és fájdalmas indulat, amellyel egy kicsi műanyag karácsonyfára vágyakoztam hétévesen (ami, természetesen, csak az enyém) - persze nem kaptam meg, csak egy évvel később, amikor viszont már egyáltalán nem érdekelt. Most meg szülői szerepben, de egyáltalán nem szülői szemmel figyelem Gábris szokatlanul vad, kétségbeesett kísérleteit a magántulajdon elhatárolására, próbálok érvelni, tanmesélni, stb., de a kisfiam nem és nem akarja elfogadni, hogy voltaképpen hiába vannak tárgyai (és szülei), azokkal nem rendelkezhet korlátlanul, mert "apaanya dolgozik" és a tárgyaknak is megvan a maguk rendje és ideje, és az különbözik az ő szándékaitól. (Adni szeret, csak azt nem szereti, ha elvesznek tőle valamit). Az a helyzet, hogy még magam is elég jól emlékszem, milyen makacs kitartással követeltem apámtól, hogy egyedül csak velem törődjék, megértem tehát a fiamat, aki arra vágyik, hogy egész nap csakis ővele játsszam. ("Az embernek szolga kell, nem parancsnok" mondta Ottlik, de ez még messzebbre vezetne).
Mennyi idő telik el egy nap alatt, és mégsem elég semmire. Ma például hosszan gondolkodtam azon, hogy vajon lehet-e köze Poe Hollójának a Vörös Rébékhez, és vajon a Babitscsal kapcsolatos anekdota, miszerint félálmában lejegyezvén az akkor élete nagy művének érzett álmodott sorokat, reggel csak annyit talált a papíron, hogy "Kalap Péter, Kalap Pál,/ Papíroson kapargál", vajon összefügg-e Arany következő kétsorosával: Mi vagyok én? Senki Pál,/ Egy fájó gép, mely pipál." (Más változatban viszont az "Iskolába-miskolába/ Eltörött a Miska lába" sorokat vetette volna papírra Babits, tehát a történet hitelessége mégiscsak kétes).
Leszedtem a polcról az egész szakirodalmat, szokásom szerint rögtön belemerültem, az idő telt és én nem jutottam semmire, csak élveztem az olvasást. Voltaképpen ez csak afféle edzés, rögtöni eredménye nincs, de a szintidőn azért javíthat.
"De jó Annának, tele van a feje asszociációkkal!" mondta némi malíciával egykori osztálytársam, Pósfai Ákos. "A mindenség is csak egy költő agya" mondja teljes komolysággal Szabó Lőrinc. Az én agyam furcsa mindenség, hogy megfordítsam a képet: a fentebbi versikékről rögtön eszembe jut egy újabb költő, Szép Ernő két sora: "Az a fa vagyok, kérlek, / Ami a vízbe' látszik." Senkik vagyunk, tükörképek, szálló hollók őszi égen, "hess, madár!" és "soha már". (Na bumm, és akkor mi van.)
Ma ki se dugtam az orrom a házból, viszont sikerült lebeszélnem egy dramaturg barátnőmet arról, hogy pár hetes határidővel és gyakorlatilag ingyen le kelljen fordítanom egy irtózatosan hosszú angol reneszánsz tragédia versbetéteit. Ezzel csak időt nyertem, mert a meghúzott változatot azért ideadja. Tehát voltaképpen időt is vesztettem, jövök rá most kicsit elszontyolodva. Hová lesz az a rengeteg idő, ami nincs. És hová tűnt a világból a ráérős lazaság. (Az igazság kedvéért azért hozzáteszem, hogy Arany leveleit olvasva nem gondolom, hogy íróember valaha is lógázhatta volna dologtalan, henye lábát. Hajsza volt már bizony akkor is, vágy "egy kis független nyugalomra", hiába. Nagybátyám szokta mondani, hogy "majd bolond lesz pénzen munkát venni" - mi viszont, ahogy Arany is, azért dolgozunk a pénzért, hogy munkát vegyünk rajta, vagyis megváltsuk időnket az íráshoz. Hajrá tehát, vissza a munkához, amiért pénz jár, amiért munka jár, amiért talán megint pénz, amiért viszont munka - na, megvan, hova is tűnik az idő.)
Jöjjenek akkor a képek, most éppen két ablak, hogy megnyissam a mai nap kicsit szorongató terét. Az egyik a lakásunk ablaka, a másik a lépcsőházé, de ezt el sem kellene árulnom, hadd gondolják csak, hogy egzotikus tájakra kellett utaznom ezért a délelőttért és alkonyatért. (És itt, zárszóként, korrigálnám a tegnapi kijelentésemet ama bizonyos hallal kapcsolatban: tokhal az, nem harcsa, bárki láthatja. Harcsa is volt ugyanabban az akváriumban, de ez nem az. Bocs.)