hirdetés

Kis őszi nesz

2011. november 6. - Pályi Márk

A 21-es busz táblája többet jelentett, mint a Svábhegy, ahol a végállomása volt, az ablakkeret többet, mint a ház, a lámpafény többet, mint a család, amelyik benne lakik. - Pályi Márk befejező netnaplója vasárnapról.
hirdetés

„Volt egy fakatona, fából volt a fasza, kengyele, kantárja a Kádár János munkája” – így torzítottuk mi el a Kaláka-dalt, amikor délutánonként hazafelé utaztunk az apám kocsijában Bencével, az osztálytársammal. A Naphegyről le a Mészáros utcára, onnan föl a koszos-poros utakon, át a vasúti hídon, fölvittük őt a Sas-hegyre, a sziklacsúcs előtti utolsó bérház volt az övék, majd vissza a völgybe. Reggelenként ők jöttek értem, lefolytak a csúszdaszerű Ugocsa utcán, beszálltam a Hertelendy utca sarkánál. Bence arra kért, az ő autójukban rendesen énekeljük a dalt, mert az ő szülei nem engedik a káromkodást… Azóta nagyon szép lett az a környék, azt mondják, azért, mert az egyik polgármester ott lakott, és kiköveztette az utat az önkormányzatig. Ami akkor már nem volt tanács, de mi még akkor jártunk a mögötte levő játszótérre, amikor tanácsi játszótérnek hívták. Jártunk oda az anyámmal, jártunk az unokatestvéremmel, aki kamaszlányként vigyázott ránk… És utunk a játszótér helyett a telefonfülkéhez vezetett, hogy fölhívja onnan a fiúját. Jó előre fölkészült, hisz aznap váltak hétjegyűekké a budapesti telefonszámok – csakhogy mégsem aznap, hanem inkább másnap, amit nem tudtunk; így néhány próbálkozás után föladta („a franc, rossz a fülke”), és mentünk a játszótérre.

És jártunk oda Ágnessel, aki, huszonévesen, a legjobb vigyázónk volt, imádtunk vele mozgólépcsőzni, és mentünk a Szabadsághegyre is. Ő a hegy oldalában lakott; a földrajzi elhelyezkedésből kiindulva a Normafa egy közeli kirándulóhelyet jelentett a számomra, ahová átszállás nélkül eljuthatunk – mintha minden városrészhez tartozna egy ilyen domb… Másrészt mindig távoli környéket jelentett, ami élesen elkülönült attól, ahol mi – a hegy lába alatt, ráadásul azon belül is völgyes utcatorkolatnál – lakunk.

A hegy, ahol az anyám ösztönzésére hosszú téli sétákat tettünk, kulturálisan ivódott akkor belém, akárcsak a Bábszínház vagy a Széchenyi fürdő státuszjellegű épületei. Az anyám nyelve egyenlő volt ezekkel az így szimbolikussá lett helyekkel és épületekkel: ha teljes egészében fölfogom a Bábszínházat vagy a Széchenyi-hegyet, át tudom élni a kulturális konvenciót és én is a része lehetek – ehelyett azonban inkább annak a vágyát kezdték jelenteni a szememben, amit lehetetlen megkapnom, és így egyre ridegebbnek, idegenebbnek tűntek: az anyámtól való elszakadással a (nemzeti és polgári) kultúra szimbolikus építményei és helyei leromboltattak. De nem romboltattak-e le már jóval a születésem előtt? Lehet-e úgy fölfogni a János-hegyi kilátót 1944 után, mint előtte? Nem válik-e skiccé, karikatúra-maradvánnyá (ahogy Márai mondaná)?

A horizont szűkült, maradtak az ablakok, a buszok – minden, ami bélyegszerű, megbélyegzettségbe sűrített kulturális jelentéstartalom… A 21-es busz táblája többet jelentett, mint a Svábhegy, ahol a végállomása volt, az ablakkeret többet, mint a ház, a lámpafény többet, mint a család, amelyik benne lakik. Mert talán csak a lámpafény lakik az ablakkeretben, nem a család a házban. A lámpafény meg az ablakkeret annál biztosabbá és égetőbben szembetűnővé vált, minél valószínűtlenebbé és homályosabbá a család a lakásban… Ha csak a színek és a kontúrok maradnak – az a csecsemőkor lakás- és főként fürdőszobai paradicsomára emlékeztet, ahol ezeken kívül csak az anyám meleg testét tudtam kitapintani. Amire később rásült a bélyeg – és ott égett, egyre távolabb tőlem. A benzinkutak neonfeliratai tükrözték, akár egy grillsütő izzó börtönrácsait.

Amikor a hegyek érdekelni kezdtek, először csak a barátaim lakásai felé menet látogattam a környékeket; azután a kutyámmal vagy egyedül bebarangoltam a Sas-hegyet, a Gellérthegyet, az Istenhegyet, Sasadot, Pasarétet, Farkasrétet, Farkasvölgyet és Hűvösvölgyet, Hidegkutat. A lányokat általában a Fátra térre vittem el, D.-t viszont, akivel a ballagásomkor kezdtünk közel kerülni egymáshoz, egy rózsadombi erdőbe – úgy vöröslött az arca, mint az a bélyeg… (Lásd még Nádas Péter: A Biblia.)

És föl a 21-es buszon az Istenhegyi úton – még pár hónappal korábban, amikor őt kísértem el, az olvadó hóban, „még ismeretlenül és érthetetlenül” (ahogy akkoriban írtam)…

És föl a 21-es buszon az Istenhegyi úton – három hónappal a ballagás után. A lány osztálytársamhoz, akivel hat éven át együtt mentünk haza, és összevesztünk, a politikán meg mindenen, aztán szerelmes akartam lenni, lepattintott, aztán nagyobb lettem, lenéztem, utána még nagyobbak lettünk, és végül iskolaelsőként végeztük – ő hivatalosan, én informálisan… Közösen. Ő hívott, hűvös nyár közepi estében, egyedül van otthon, nem jövök föl?

A lakásában fakeretes óriás üvegablakok a függönyöktől halványan lila árnyú nappaliban, a betonfalú erkélyről kilátás. Elöl a benzinkút neonlogója. Benne voltunk a bélyegben.

A szája száraz volt, a haja tüskés. A nap kelt föl. A kempingszékek fehérek voltak és műanyagból. A bőre érdes. És fájt a herém. (Vélem, mert most, ahogy írom, fáj. Fából volt a…)

Nem birtokolhattam a közös hat évet, a lilafüggönyű múlt távolságát… A bélyeg birtokolt engem hátulról. A harapófogó kihúz az anyám mélyéből.

D. arcában abban az időben már inkább kétségbeesett komorság volt. Csak a piros lámpák vöröslöttek másnap lefelé az Orbán téren. Halda Alíz hívott a Mártonhegyről. „Hosszasan nyújtózik minden út, / Valahogy nincsen semmi úgy, / Minden szó mástól eltanult, / Mióta…”

Reccs!

* * *

Kornis: – De akkor holnap azzal kéne kezdened, hogy akkor is írsz egy oldalt, ha már nem muszáj. Neked nem egy hétig kellene netnaplót írnod, hanem egy hónapig.

Én: – De a netnapló pont arról szól, hogy mindenkit egy hétre kérnek föl…

Kornis: – De téged nem egy hétre kellene fölkérni, hanem ötvenkét hétre!

Heller Ágnes: – Téged ismerlek! Hol találkoztunk?


Pályi Márk

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.