Klasszikusok térben
2008. május 15. - Lőkös Ildikó
Este telefonált a lányom, hogy olyan hatással vagyok az olvasóimra, hogy most már így, monogramosan hívják egymást a barátai, s másokat is így emlegetnek maguk közt… Végül is tetszene nekem ez a hatás, ám kiderült, hogy arra viszont alig-alig emlékeznek, hogy mi is a veleje annak, amiről írok.
- 2008. május 15.
Kellett nekem bedobnom ezt a monogram-témát. Több tucat hozzászólás érkezik ez ügyben, és eddig csak egyetlen személy állt ki mellette, mondjuk ő is úgy, hogy neki mindegy. Anyám kifejezetten fölszólított, hogy hagyjam abba. Nem gondoltam, hogy ez ilyen kardinális kérdéssé válhat. Amellett észrevettem, hogy egy helyen már meg is szegtem a magam állította szabályt, tegnap kiírtam Tompa Gábor nevét. Igaz, hogy jelzőként szerepelt a szövegben, de akkor is. Úgyhogy akkor most már mindegy. Összeomlott a rendszer. Spontán.
Amúgy meg a napló az, amit magadnak írsz, „
arról, ami éppen történik veled, ami foglalkoztat, zaklat, aminek örülsz, vagy ami elkeserít. A téma teljesen kötetlen, a napló formája szabja csak határait” – írta
a szerkesztő a fölkéréskor… Vagyis, én remekül megfelelnék az előírásoknak, ha éppen nem terelném el én magam a figyelmet a dolgok velejéről ezzel a monogramhistóriával… Este telefonált a lányom, hogy olyan hatással vagyok az olvasóimra, hogy most már így, monogramosan hívják egymást a barátai, s másokat is így emlegetnek maguk közt… Végül is tetszene nekem ez a hatás, ám kiderült, hogy arra viszont alig-alig emlékeznek, hogy mi is a veleje annak, amiről írok.
Nemrégiben azon méláztam, hogy mennyire szertefutnak a dolgaim. Ma viszont rájöttem, hogy inkább összetartanak. Délelőtt ugyanis a képzőművészeti egyetem másodéves látványtervező-hallgatóinak mesterségvizsgájára hívott el a tanszék vezetője – akkor mostantól írjam ki a neveket? hát jó, legyen ez a mái nap így, de lehet, hogy még visszatérek! – tehát, Csanádi Judit. A diákokat én is tanítottam, kíváncsi voltam, mire jutottak a Macbeth-tel. Ez volt a féléves föladatuk Horgas Péter és Jánoskúti Márta vezetésével (újabb nevek!), hogy Shakespeare művét végigkövetve tervezzék meg a díszletet és a jelmezeket. El kellett mondaniuk, milyen gondolkodási folyamaton keresztül jutottak el a végeredményhez. A vizsgájukon nemcsak a tanáraik voltak ott, hanem a színművészeti egyetem másodéves rendezőszakos hallgatói, akikkel más közös munkáik is voltak már és lesznek is, és ők is értékelték munkáikat. És őket hallgatva gondoltam arra, hogy inkább összetartanak a dolgok – látszólag sokfélét csinálva, de végül is egyfelé tartva: a színház, a tanítás, az elmélet és a gyakorlat. És azt is bíztató volt látni, hogy mennyire nyitottan, kíváncsian figyelik egymást, és milyen őszinte és kíméletlen pontossággal mondták el véleményüket. Az új generáció. Szerencsések, hogy a „fölnőtteknek” (a tanáraiknak) fontos az, hogy összehozzák őket. Például nemrégiben berlini kiránduláson is együtt voltak.
Az is eszembe jutott, hogy a színművészetisek énekvizsgájában rendszeresen vesznek részt a zeneakadémia zeneszerző szakos hallgatói, kortárs költők verseit zenésítik meg nekik. Ez meg a színművészeti egyetem énektanszéke professzorának, Bagó Gizellának az érdeme, akihez tanítványai évtizedekkel később is visszajárnak az órákra.
A délelőtti vizsgán az is megütött, hogy kis vita keletkezett arról, jó választás-e a Macbeth, mert valahogy a tervezőhallgatók mint valami távoli bolygót vizsgálták a művet. Nem igazán érintette meg őket személyesen, nem találták meg az ő világukba közvetlenül beletaláló gyutacsot. Ugyanezt mondta Kiss Csaba is, aki meg párhuzamosan a rendező hallgatókkal elemezte a skót történtet. És akkor eszembe jutott Patrice Pavis tegnapi előadása arról, hogy jelennek meg a klasszikusok a mai színpadokon. Szerinte fölrobbantak ezek a művek, a színpadra vívők elemeire szedik szét a szöveget, a színészek sem hagyományosan eljátsszák, hanem inkább jelzik, bevonják a nézőket, nekik is adnak szöveget, stb. Példaként Schilling háromszemélyes Hamletjét is említette.
Talán más lett ennek a kornak a viszonya a klasszikusokhoz. Inkább a forma, mint a tartalom felől bontják ki a színházcsinálók. Visszatérve a látványtervezők vizsgájához, lehet, hogy épp ezzel a távolságtartásukkal nyitnak új tereket újfajta klasszikus értelmezéshez.
De elszaladt ez a mai napló a szakmába! Úgy látszik, sikerült teljesen megrémiszteni engem, s így aztán átmentem komolyba. Csak reménykedhetem, a rajongói táborom
azért nem hagy el. Ámbátor akkor legföljebb jobban fog hasonlítani a naplóm ahhoz a fajtához, amit magának ír az ember.
Amúgy csomó téma eleve kiesik így, nyilvánosan. Mert nyilván a kudarcokat nem fogja az ember a köz elé tárni – ezzel nyugtattam meg távoli ismerősömet, aki attól tartott „kiszerkesztem”. S épp ezért rossz színházi élményeimet sem írom meg, mert kritikai rovatot végképp nem nyitnék. Mégiscsak az a fecserészős-barátkozós stíl a legjobb, úgyhogy vissza fogok ehhez térni. Ma kicsit kibicsaklott, de hát egyszer-egyszer megengedheti magának ezt egy vérbeli kékharisnya.
Hozzászólás