Hector tegnap széttépte Kamillát. Ma mondta a Pufi, a zöldséges, hogy hallottam-e, mi történt. Hogy ugye ismerem az Incikét, akinek van az a két West Highland White Terrierje, mert az egyik már nincs, erről beszél mindenki. Sajnos nem volt megkötve, kiszaladt a kozmetikustól, és épp akkor jött a Hector, rendesen, pórázon ugyan, de neki meg szájkosara nem volt, és megijedhetett a Kamillától szegény, hogy az úgy hirtelen ott termett, s akkor megtörtént a baj. Egy pillanat volt, még annyi se, rákapott a gerincére, és kész. Az Incike már arra jött ki, hogy vége.

A Hector egy pitbull, illetve igazából amerikai Staffordshire terrier, igen érdekes kutyafajta, mesélnek róla mindenféle szörnyűségeket. Hogy nem ismer kegyelmet, hiába adja meg magát az ellenfele jól láthatóan, nem engedi el, harapása ötszáz kiló vagy nyolcszáz, lehet, hogy több, nem úszhatja meg, akire rátámad. No, a Kamillának elég lett volna egy ötven kilós szájzár is kb, a westie törékeny, kicsi kutya, pár kiló, tizenöt deka táppal elvan egy nap. Ezek találkoztak a Kresz Géza utcában ebben a nagy melegben, ami az embernél is jobban megviseli őket, hiszen nem tudnak izzadni, csak kínlódnak, legföljebb lihegnek, nyelvüket kilógatva, hogy onnan párologtassanak kicsit. Mit lehet mondani? Autók, mobiltelefonok, laptopok közt, díszburkolatos járdán lejátszották több ezer éves, domesztikáció-mentes, ember nélküli történetüket.
Jani profi bokszoló. Láttam egyszer az Eurosporton, valami tízmenetes címmérkőzésen, nagyon ismerős volt, a nyolcadik menetig nem jöttem rá, honnan, akkor beugrott, szoktam látni itt, az utcánkban, nemrég költözhetett ide. Nagyon nagy meccs volt. Pontozással kikapott a végén, de hajszálon múlott, büszke is voltam rá, mégiscsak a földim, ugye. Aztán egyszer megszólítottam a Visegrádi sarkán, és azóta beszélgetünk mindig, ha találkozunk, tudom, kivel bunyózott két hete, s kivel fog szeptemberben: egy lengyellel, nem jutott eszébe a neve, Európa-bajnok a csávó, jó volna megverni, bár ez csak barátságos meccs, de akkor járna a Janinak egy hivatalos kihívás.

Most hoztam föl a Buksit, aki francia bulldog, az esti (inkább éjjeli) sétából, direkt olyankor mentem, amikor a Jani is szokta vinni a kutyáját, a Hectort, hátha összefutunk Meg kell mondjam, roppant barátságos egyébként, nyüszít, amikor meglát, arcon nyal, ha nem vigyázok, nagyon aranyos. A második kör után fel is tűntek a Kádár felől, Hector jött is volna, húzott nagyon felém, de a Jani visszafogta, nem engedte ide a túlsó járdáról. A Buksi miatt talán jobb is most, gondoltam, bár szeretik egymást amúgy. Nagyon ki vagyok, szólt át Jani, borzasztó, mi volt tegnap. Bólogattam, hogy tudom. Teljesen készen voltam, mondja, alig tudtam hazamenni, le is kellett feküdnöm. Még sose csinált ilyet. De az az igazság, hogy nem bántottam, mert milyen dolog egy kutyát póráz nélkül hagyni, hogy kirohanjon az utcára!

Máskor megyünk ezután, Buksikám, jó?