Van Avignon mellett egy kőbánya, a Carrière de la Boulbon, igazi provence-i természetvédelmi terület, tele fenyővel, cédrussal, rajta kabócák, akik nélkül nem lesz naplóbejegyzés. Mészkőszínű ösvények tagolják a kiszáradt hangaszőnyeget, zörög a kő a lábunk alatt. Ezt az elhagyott, letermelt, de már lassan regenerálódó kőbányát a hetvenes évek óta használja a fesztivál olyan gigantikus térélményt kínáló színházként, mely szinte bármit szakrális dimenzióba tud emelni.
A Carrière-ben jövök rá mindig, hogy a plein air színház szükségszerűen agresszív, egyrészt mert kötelezővé teszi a színházra való ráhangolódást már akkor, amikor a játék terét kiviszi a városból, s így a városlakó megszokott kulturális elvárásait idegen környezetben kell, hogy működtesse vagy elvesse. Másrészt agresszív, mert a térélmény Boulbon felé haladva mindenképpen mitikussá nő. Ide, a szomszéd fejtőbe készült Peter Brook Mahabharatája is harminc éve, mely a nem európai mítoszkör legendáiból építkezett (mondjuk ez is egyfajta aggresszió, az interkulturalizmus),  és szólt nemcsak a kulturálisan idegen történet és az anyagszerűségében idegen táj összesimuló és grandiózus találkozásáról, hanem a színházi emlékezet működésének demonstratív erejéről is.

A kőbányában a theatron ugyan megépített, mesterséges tárgy, de a közeg, a parodos, a szcéné, az mind eleve adott. Hegy, völgy, szakadék, hágó, meredély, vizuálisan is csupa brutalitás. Ebben a léptékben természetesek az arányok, jól látszik, mekkora egy ember és mekkora egy megmászhatatlan fal, így a létrejövő játék sokszor és jól tud manipulálni a valósnak látott közeg és a fikciónak hallott történet között. Ebben a kőbányában néztük Amos Gitai előadását, a Holt tengeri tekercsekből címet kölcsönzött Háborút (La guerre des fils de la lumiere contre les fils des ténèbres), mely Josephus Flavius krónikáiból íródott. Szakrális a tér, szakrális a Zsidó háború szcenográfiája, és ez a szakralitás agresszív. Harcra kelnek a mesterséges és természetes anyagok az előadásban, küzd a kő a fémmel, az elektronikus gitár a visszhanggal, az archaikus héber ének a fémtraverzek hangjával, a fény az árnyékkal stb. Teljesen világos, hogy minden elem metonimikusan valami más helyett áll. S ez a más a zsidók és a rómaiak harca.

Gitai militáns alkotó, elsősorban filmrendezőként ismerjük, én is csak filmjeit láttam eddig. A francia kulturális közéletben ő politikus művész, nagy filmjei, a Kedma és a Kippour, a House, egy ház Jeruzsálemben mind a terület, a tér elfoglalásának tényleges, metaforikus, politikai, akár érzelmi lehetőségeiről beszél.  Ezt vártam az Avignoni Fesztivál színházas produkciójától is, hogy ebben a rendkívüli térben Flavius leredukált narrációjával a társadalmi tér lehetőségeit a fizikai tér lehetőségeihez tágítja.
Azért is vártam ilyesmit, mert az Avignoni Fesztivál igazgatói és az artist associé jellegzetes, de teljesen hétköznapi döntéssel, amely nekünk persze feltűnik, miközben igyekszünk úgy tenni, mintha ez természetes lenne már, tehát a libanoni-kanadai Wajdi Mouawad az izraeli Amos Gitait színházi előadás rendezésére kéri fel, s így a dokumentarista filmnyelv színházát, vagyis az agitprop technikát hozza el a fesztiválra.

Gitai ebben a természetesen mitikus térben csak grandiózus lehet. Meglepő dramaturgia döntéssel oratóriumnak, szcenírozott operafélének rendezi a szöveget, szimbolizáló térfoglalással jobb és bal, fekete és fehér oldalakkal, itt a rómaiak, ott a zsidók. Grandiózus Jeanne Moreau, aki a kőbánya barlangvájatai előtt középen ülve olvassa Josephus Flavius szövegét, ő maga Josephus. Moreau-t húsz éve láttam színpadon először, a brutális színészi erő mindig lehengerelt, mély orgánumán most bántóan egyszerűen hangzik a történelem. A rómaiak győztek, a menekülteket elárulták, az éhínségben félőrülten az anyák gyermekeiket ették.
Az egész érthetetlenül agresszív. Az oratórium formája kizárná a teátrális megoldásokat, Gitai azonban zenével, mozgatható vázerődökkel és egyáltalán a szöveg szerepekké törésével folyamatosan a színházi jelenlét erejét keresi, tehát agitprop technikával kifelé fordulva monologizálnak.
A legdurvább agresszió a provence-i, hűs és bódító éjszakában Vespasianus, a hódító római. Mert Vespasianus angolul szólal meg.  S ez az a pillanat, amikor az eleddig főként szépelkedő és hangokkal kísérletező előadás engem elkezdett érdekelni, amikor a szövegbe-alvás előtti állapotból valami kirántott. Miért is angolul beszél ez a római? Miért montírozódnak egymásra Titus és Vespasianus megszólalásai? Végig sem merem gondolni az agit-prop technikából következő értelmezést, annyira egyszerű.
 
Az agresszió hatása nyilvánvaló. Kifele mindenkivel összeveszünk, szépen sorban, semmiségeken, hogy most ez jó előadás volt-e vagy rossz, megengedhet-e ilyen blöfföt magának Avignon vagy egyszerűen Gitai életműve, a francia kulturális lét elfogadott militáns nyelve felülírhatja-e az esztétikai minimumot. Vagy nem. De akkor hogyan tovább? Verekedve és veszekedve és harcosan.

Fotók: Boross Martin, Balassa Eszter

Az Avignoni Fesztivál honlapja

Jákfalvi Magdolna