Kockacukor, bőrfotőj, avagy Főhős úr bemutatkozik
2006. november 13. - Nagy Koppány Zsolt
Átgázolok néhány apróbb nyelvtani szabályon, lekaszabalok öt-hat egyeztetést és szablyámmal megcsúfolom kicsit a magyar nyelvet, de végül diadalmasan dobom le a liánt, testem vízben úszik, akkor már csak egy erőset kérek, mondom a pincérnőnek, műanyagpohárban játszik az unikum, de kit érdekel, a sör is bádogdobozban van, mégis jólesik.
- 2006. november 13.
Kedves naplóm, ahogy az alaphangot szoktuk megadni… számtalan, szebbnél szebb gondolat, de:
Úgysem tudom megállni, ezért nyomban vele kezdem: megjelent a könyvem, a regényem. Vagyis a Regénykedés. Jozefát úr, avagy a regénykedés. Itten látható.
De kezdjük az elejéről. 
Kezdetben volt a Böszörményi Zoltán úr jóvoltából kiírt Irodalmi Jelen negyvenezer dolláros regénypályázat. Ezen sikerült a második díjat megszereznem. S heteken belül körülbelül háromszor annyi utálóra szert tenni, mint amennyi barátot az elmúlt huszonhét év alatt gyűjtöttem. Még szerencse, mondom magamnak, mikor megremeg a megremeg, hogy valószínűleg ezen arcok egy részének a neve ott szerepel az indultak még, de aztán nem futottak elég gyorsan-listán. Így tán már könnyebb az elviselés, elviselődik az aggodalom.
Érdekes, hogy ebben a belterjes szakmában micsoda bűvereje van a díjjal járó pénznek. Olyanok vagyunk itt, mint a majmok a ketrecben: ha jön a gondozó, s egy marék kockacukrot csörget meg a rácsok előtt, ölni is képesek vagyunk érte. Ha nincs gondozó, és kockacukor sincsen, békésen éldegélünk: tetvésszük egymást, vakargatjuk a hasunkat és a seggünket, nyújtózkodunk, ugrálunk kicsit, s olykor még játszunk is egymással. Ez a cukor bűvereje, bizonyára.
Az a legtutibb tehát, hogy az ember dolgozik, azért pénzt kap, megél, és ír. Nem pedig ír (dolgozik, mondja), vár, esetleg pénzt kap, s aztán él meg. A második esetben lesz létkérdés az, ha nem neki repül a kockacukor. Ilyenkor veszettül zörgeti a rácsot.
No de a korrektség jegyében azért azt is elmondom, hogy több gratulác és örvendezés ért, mint sért. És hát ennek örül az ember. Csakhogy – vajon mi a váltási arány? Oké, legyen három az egyhez – egy sértés kifektet három gratulácot.
Szóval van baj elég. Én, noha igazán szeretnék abból élni, hogy írok, hét közben angolt tanítok. Utálom, mint a fene, el is döntöttem, hogy itt nem írok róla, de tessék, ennyit érnek az elhatározások (és holnaptól persze egy szálat sem szívunk megint).
Szóval megél az ember, s a díjjal járó pénz bónusz, hab a tortán, a kispolgári vegyünk-belőle-kocsit-vagy-gyűjtsünk-nagyobb-lakásra kérdést veti fel, hálistennek.
De hadd beszéljek a könyvről, most ennek a bűvkörében élek. A könyv készen van, és meg is jelent. Pénteken, november 10-én mutatták be az Alexandrában, a Nyugati téren, a legfelső emeleten. Én már egy nappal hamarabb láttam az állatot, ugyanis behívtak a Duna tévébe, egy kis beszélgetésre, éppen a könyv kapcsán: nekik már volt példányuk.
Az ember ilyenkor meghatottan markolássza a cuccot, kinyitja és becsukja, forgatja, hibát keres benne, s noha ez a harmadik könyvem, meg is szagolja. Szaga jó, színe szép, termetre megtermett, vaskos, avagy vastag. Hölgyeknek duci. Molett. Borító rendben, s a belső fülön még fénykép is van rólam: igaz, olyan vagyok, mint a munka hőse valamelyik hatvanas évekbeli gyártablón.
Egyszóval ül az ember a dunatévé előterében, a bőrfotőjben, s vakargatja a könyvét, szereti erősen, tetszik neki. Aztán hirtelen hasba rúgják (angoltanárul: hasbarúgódik – is kicked in the stomach), de erősen: eszébe jut ugyanis, hogy néhány percen belül felvétel. A könyv az asztalon marad, életbe lép a cigarett. A dohányzás megnyugvást okoz.
Egészen rövid ideig. (Két perc.)
Aztán smink, amitől röhögnöm kell, az asszony mondta, hogy ez lesz, de én nem hittem, tessék, nem is rossz, matatják az ember arcát, még a szemébe is kennek egy cseppet valami tubusból. Még negyven cigaretta, ennyire lenne szükség a vér teljes lehűléséhez, sőt, lehidegedéséhez, de csak egy fér bele, és felvétel.
Igyekszem okosakat mondani, egész nap frappáns mondatokon gondolkoztam, mint például „magam is gyakorló olvasó lévén tudom, hogy kevesen vagyunk, fogyatkozunk, és szörnyen nehéz megtartani minket. Az olvasó ijedős kismadár, aki könnyen tovaröppen, ha a szerző unalmas mondatokkal és frázisokkal rémisztgeti.” Aztán ebből – élő adás, az a baj – sikerül a gyakorló olvasós dolog, meg hogy nehéz megtartani minket, de ez sem úgy, ahogy terveztem. Pont az unalmas mondat, a frázis marad ott.
Aztán belebonyolódom egy mondatszörnyetegbe, amit szintén előre kieszeltem, csak az egyik jelző-piroslámpánál a jobb helyett balra fordultam, és most rémülten küzdök a liánként rámtekeredő többszörösen összetettel; mint utólag kiderül, a rendezői szobában is lélegzetvisszafojtva nézik, hogy ki tudom-e vágni magam. Átgázolok néhány apróbb nyelvtani szabályon, lekaszabalok öt-hat egyeztetést és szablyámmal megcsúfolom kicsit a magyar nyelvet, de végül diadalmasan dobom le a liánt, testem vízben úszik, akkor már csak egy erőset kérek, mondom a pincérnőnek, műanyagpohárban játszik az unikum, de kit érdekel, a sör is bádogdobozban van, mégis jólesik.
Újra tudok foglalkozni a könyvvel, könnyes szemmel mondogatom mindenkinek, hogy ha ebből a háromból legalább kettőt nem vihetek magammal, öngyilkos leszek, ezt pedig mégsem akarhatják, holnap lesz a könyvbemutató, oké, oké, keretben van a nevem a borítón, mégis szeretnék élni még, legalább az első kritika megjelenéséig, plíz.
Nekem adják, hazafelé örömömben elvesztem a sálamat, szégyenkezem a tévés produkcióm miatt egy sort, most mégis ideteszem a linket, borzongjanak Önök is cseppet. Nem volt könnyű, na. (A megjelenő oldalon a november 10-re kell kattintani, bár vannak gépek, amelyeken a november 9-re. A műsor címe EU-járat, Kultikon, ha látják Gáspár Monikát beszélni, megtalálták, én a harmadik perc körül jövök).
Igen, tudom, ma a hétfői napról kellett volna szólnom, mégis a múlt csütörtököt idéztem, de ígérem, utolérem magam (holnap a pénteki könyvbemutató kerül szóba) – méghozzá gyorsan: a hétköznapi angoltanítás olyan sovány írnivalóval szolgál ugyanis, hogy szerda körül már a jövő péntekről fognak olvasni, attól félek.
És hát mégiscsak megjelent a könyvem, nem írhatok „mást, csak mi lényegem”.
Hozzászólás